Líbia

Líbia (arabul ليبيا észak-afrikai állam a Földközi-tenger déli partján, Egyiptom és Tunézia között helyezkedik el. Az ország tagja az ENSZ-nek, az Afrikai Uniónak, az OPEC-nek, az Arab Ligának és az OAPEC-nek is. A keskeny parti síkság sok helyütt sós sztyeppvidékétől keletre az Akdar-hegység fennsíkja, délre pedig a szaharai tábla néhány oázissal tarkított kő- és agyagsivatagja, valamint a Szahara legnagyobb egybefüggő homoktengere, a Líbiai-sivatag található. Legmagasabb pontja a Bikku Bitti (2267 m), ami az ország déli határánál van. A Tripoli környéki Dzsifára-síkságot délről a Nefúsza-hegység határolja, ettől délre magas fekvésű kősivatag terül el, még délebbre pedig egy hatalmas, buckás homoktenger az algériai határ és Szabhá között. Líbiában kevés a felszíni víz, és nincsenek állandó folyók, de sok a föld alatti vízfolyás és az artézi kút. Nem rendelkezik állandó vízfolyással. Nagy Emberalkotta Folyó (eredeti név: Al-Nahr Szinái) Koncepciója az, hogy a föld alatt található vízkészleteket a felszínre hozzák. Az első lépésben Tazerbo és Szarír medence 10 000 km³-re becsült vízkészletét csapolták meg, és szállították Bengázihoz és Szirthez. A Murzuk medence (450 000 km² terület, 4800 km³-re becsült kapacitás) Szahel al-Dzsefarát Tripolitaniában és Tripolit látja el napi 2,5 millió m³ vízzel. Tripoliba első alkalommal 1996 szeptemberében érkezett innen víz, amit ünnepélyesen fogadtak. További vízlelőhely az Al-Kufra medence (20 000 km³-re becsült kapacitás), amivel Tobruk térségét látják el. A Gadámesz és Al-Dzsagbub környékén lévő föld alatti medencék kiaknázásra várnak. A terv széles körű kritikákat váltott ki. A lehetséges környezeti hatásokat nem mérték fel. Senki nem tudja, milyen hatással lesz a kitermelés a meglévő mezőgazdasági területekre. A beruházás első fázisában elköltött pénz öt sótalanító üzem megvalósítására lett volna elegendő. A terv megvalósítása ellen a szomszédos Szudán és Egyiptom is tiltakozott, mert veszélyeztetve érzik saját föld alatti vízkészleteiket. Ha a föld alatti vízkészlet kimerül, Líbia a területén az ókorban élt Garamant Birodalom sorsára jut, ami a vízbázisok kimerülése miatt az i.sz. 5. században összeomlott. A líbiai kormányzat törekvése a “zöld területek” megőrzése, ideértve a mezőgazdaságilag művelt területeket is, amik az ország területének mindössze 1%-át teszik ki. Ezeket az elsivatagosodás fenyegeti.[2] Állatok A történelem előtti időkből származó sziklarajzok tanúsága szerint Líbia területén valamikor zsiráf, elefánt és rinocérosz élt. Még 2500 évvel ezelőtt is élt itt oroszlán, szarvval rendelkező szamár és medve. Mindezek a fajok mára teljesen eltűntek. A kevés megmaradt emlősfaj a sivatagi élethez alkalmazkodott. Ezek közé tartozik a gazella és a félénk waddan (egy kecskeszerű őzfaj), ez utóbbi a hegyekben él. A sivatagi róka éjszakai állat, a nappali forróságot föld alatti üregekben vészeli át. A legnagyobb testű rágcsáló a gundi. Egyes helyeken farkasok és kígyók is megélnek. Líbia a madarak vonulási útvonalán fekszik, elsősorban a tengerparti rész. Időszakosan látható: a Lanner sólyom, a sivatagi veréb, az egyiptomi keselyű, a gébicsfélék, a pacsirta, a varjú, a vadgalamb és a bülbül. A Houbara túzok a vadászok kedvenc célpontja volt, ezért manapság védett állat. A moula moula madár az ország délebbi részén állandóan látható (fekete toll és fehér sapka jellemzik az apró madarat). A tuaregek „hírvivő” madárnak nevezik és boldogsághozónak tartják. Növények Líbia tengerparti vidékén megtalálhatók a mediterrán éghajlat szokásos növényei. Mivel csak ez a parti sáv termékeny a mezőgazdaság szempontjából, itt termesztenek citrusféléket és olívát. Található itt eukaliptusz, murvafürt, oleander. Az ország belsejében csak az oázisokban van állandó növényi jelenlét, ez túlnyomó részben pálmafákból áll, kisebb részben fügéből, tamariszkuszból és oleanderfákból. Az oázisokon kívül csak az „arab akác” (acacia arabica) él meg, illetve az igen ritka eső után előbújó alfalfa fű. Régészeti bizonyítékok vannak arra, hogy az i. e. 8. évezred elején Líbia parti síkságán neolitikus emberek éltek, akik háziasították a marhát és gabonát termesztettek. A föníciaiak kezdetben kereskedelmi állomásokat létesítettek Líbiában, ahol Türosz (a mai Ṣūr Libanonban) kereskedői a berber törzsekkel kereskedtek. Az i. e. 5. században a legnagyobb föníciai gyarmatváros, Karthágó kiterjesztette hegemóniáját Észak-Afrika nagy részére és kialakított különálló civilizációt, a pun civilizációt. A líbiai part pun települései: Oea (Tripoli), Libdah (Leptis Magna) és Szabráta. Mindegyik abban a térségben volt, amit később Tripolisnak (‘három város’) neveztek. Líbia mai fővárosa, Tripoli is ezt a nevet viseli. A görögök i. e. 630-ban alapították Küréné (Cyrene) városát. 200 év alatt négy további fontos város keletkezett a térségben: Barké (ma al-Marj), Eueszperidész (később Berenice, ma Bengázi), Taukheira (később Arszinoé, ma Tukrah) és Appollónia (ma Susah). Ez utóbbi Cyrene kikötője volt. Cyrenével együtt az összefoglaló nevük: Pentapolisz (‘öt város’). Később pedig a táj a Cyrenaica nevet kapta. A rómaiak egyesítették Líbia régióit: Tripolitania és Cyrenaica több mint 600 éven át virágzó római provincia volt . Római romok, különösen Leptis Magna romjai mutatják, hogy itt népes városok és sok kisváros volt, városias életmóddal. A római világ minden részéből jöttek ide kereskedők és kézművesek, de Tripolitania városai megőrizték pun, Cyrenaica pedig görög jellegét. A Római Birodalom kettészakadásakor, 395-ben Tripolitániát a Nyugatrómai Birodalomhoz csatolták, Cyrenaicát Bizánchoz. Az 5. század közepén a vandálok foglalták el Cyrenaicát; Bizánc csak száz év múlva tudta visszafoglalni. Az arabok a 7. században hódították meg a régiót. Az őslakosság az arab uralom alatt teljesen átformálódott, az arab nyelv és a muszlim vallás vált uralkodóvá. Az országot 1510-ben spanyol, majd később máltai csapatok igázták le, 1544-ben a Török Birodalom része lett. Líbiában három vilajetet alakítottak ki: Tripolitania, Kirenaika és Fezzan, de igazából nem tagolódott be a birodalomba és a Karamanlis-dinasztia uralma alatt tényleges autonómiát élvezett. Ez a dinasztia 1711-től 1835-ig uralkodott főleg Tripolitániában, de a 18. század közepén jelentős volt a befolyása Kirenaikára és Fezzánra is. A két évszázaddal későbbi egységes és független Líbia mintája ez az állam. Az 1911-1912. évi olasz-török háborúban Olaszország gyarmata lett. 1942-től brit és francia közigazgatás alatt volt. A második világháborúban hadszíntérré vált, területén súlyos harcok folytak. Olaszország a II. világháború után kampányt indított nemzetközi ellenőrzés alá vett területei, legfőképp Líbia (vagy ahogy ők hívták: „a negyedik olasz tengerpart”) visszavételéért. Ennek során hivatkozhattak az akkor még ott élő 200 ezer olaszra, kik a gyéren lakott terület lakosságának kb. 20-30%-át tették ki. Nem sokon múlott, de az ENSZ döntése végül nem az olaszoknak kedvezett: az országot három befolyási övezetre osztó Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kötelezte magát az ország egyesítésére, független kormányzat létrehozására. Az 1969. szeptember 1-jén katonai puccsal létrehozott iszlám alapokon nyugvó arab szocialista állam egyre fokozódóan nyugatellenes politikát folytatott. Az ország élére az akkor még mindössze 26 éves Moammer Kadhafi ezredes került. Az arab nacionalizmus és a szocializmus egy sajátos ötvözetét dolgozta ki és tette általánossá az országban. Líbia az arab egység érdekében többször tett föderációs javaslatot Egyiptomnak, Tunéziának és Csádnak is. 1972-ben Egyiptommal és Szíriával közösen megalapították az Arab Köztársaságok Szövetségét, de 1977 novemberében, tiltakozásul az egyiptomi elnök izraeli látogatása miatt, Líbia kilépett az államszövetségből, amely ezzel meg is szűnt létezni. Az ország nevét 1976-ban változtatták meg a mai nevére. Líbia az 1970-es évek közepétől törekedett atomfegyver kifejlesztésére vagy megszerzésére. Líbia az 1978-as Camp Davidi megállapodást nem volt hajlandó elismerni, azaz nem fogadta el a békét Izraellel. Líbia 1981-ben a Szidra öbölben a felségvizeit – az UNCLOS egyezményeknek megfelelően – 12 tengeri mérföldre kiterjesztette. Ezek miatt az USA provokációra szánta el magát az országgal szemben. Az Egyesült Államok a Szidra-öbölben tartott hadgyakorlatot. A gyakorlat során a líbiai légierő több kísérletet is tett a szuverenitását megsértő USA hadihajók, és repülőgépek elijesztésére, ennek során az amerikaiak két líbiai SZU-22 vadászbombázót lelőttek. Ezt az amerikaiak azzal magyarázták, hogy 12 tengeri mérföldre a partoktól az ő megítélésükben már nemzetközi felségvíz van, megsértve Líbiának az un. csatlakozó övezetre vonatkozó jogát. Az USA álláspontja szerint ők jogosan tarthattak hadgyakorlatot két nukleáris repülőgép-hordozóval, és több tízezer katonával a líbiai csatlakozó övezetben, és joguk van lelőni bármilyen fegyveres repülőgépet amely megközelíti a hajóikat, és felszólításra nem fordul vissza. Líbia ezzel szemben az 1958. évi UNCLOS I egyezményre hivatkozott, mely szerint bármilyen hadihajót kiutasíthat a csatlakozó övezetből, ha az engedély nélkül próbál áthaladni, vagy tartózkodni ott. Líbia ezután elkezdte támogatni az nyugati imperialisták ellen küzdő gerillákat, illetve terroristákat (Lockerbie-merénylet), 1986-ban Amerika megtorlásul bombázta Bengázit és Tripolit. Az ENSZ 1992-ben szankciókat, többek között olajembargót vezetett be az ország ellen. Ezek az olajipar leépüléséhez, az állami bevételek drasztikus visszaeséséhez vezettek. 1996 nyarán sor került az első ellenzéki tüntetésre is. 2002-ben tárgyalások kezdődtek a Lockerbie-merénylet áldozatai hozzátartozóinak kárpótlásáról,[3] majd Kadhafi 2003-ban váratlanul bejelentette, hogy országa felhagy nukleáris programjával.[4] Mindennek következtében feloldották a szankciókat, és tárgyalások kezdődtek a líbiai olajiparba való külföldi befektetésekről, illetve a nukleáris energia békés célú, nemzetközi ellenőrzés melletti felhasználásáról.[5] 2011 februárjában a tunéziai és egyiptomi forradalmi eseményeket követően tiltakozás kezdődött a Kadhafi-rezsim ellen, amely polgárháborúvá változott, amely óvatos becslések alapján is legalább 10000 ember életét követelte. A polgárháború az ország nyugati részeit kontrolláló Kadhafi és a keleti részt ellenőrző forradalmárok közt zajlik, akiknek központja Bengázi, Líbia második legnagyobb városa [2]. A polgárháború 2011 március 19-én valós háborúvá vált: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország az ENSZ Biztonsági tanács felhatalmazására bombázni kezdte a Kadhafi-rezsim légvédelmi egységeit, és páncélosait. A forradalmárok augusztus 20-án elérték Tripolit és három nappal később elfoglalták.[6] Szeptember 21-én az ENSZ elismerte az új hatalmat. Az Átmeneti Nemzeti Tanács néhány településen szeptemberben még harcolt a korábbi rendszer hadseregével. Október 20-án az Átmeneti Nemzeti Tanács katonái döntő rohamot indítottak Szurt város ellen, melynek során sikerült benyomulniuk a város még Kadhafi katonái által ellenőrzött felébe is. A harcok során Moamer Kadhafi és belügyminisztere, Abu Bakr Junisz Jabr, sőt meg nem erősített hirek szerint Szejf al-Iszlam Kadhafi is életét vesztette. Nem sokkal a diktátor halála után Szirte teljes egészében a felkelők kezére került, ezzel az utolsó líbiai város is felszabadult a kadhafista erők uralma alól és véget ért a líbiai polgárháború. A lakosság vallásai: iszlám szunnita (97%), keresztény (3%). A lakosság többsége (90%) arab. A berberek aránya 5% (becslés), a többi 5% olasz, fekete-afrikai és más népcsoport. Jelentős, de létszámban elenyésző a tuareg és tubu népcsoport. A hivatalos nyelv az arab, a nagyobb városokban megértik az olasz és angol nyelvet. Ezenkívül még 3 berber nyelven is beszélnek: Nafusi (101 000 beszélő) Ghadames (42 000 beszélő) Tamascheq (Tuareg) (17 000 beszélő) A lakosság több mint kilencven százaléka arab, az őslakos berberek a népesség tíz százalékát sem érik el. A fennmaradó néhány százaléknyi lakosság többsége fekete afrikai, kisebb része európai (olasz) származású