Irak

Irak két legnagyobb folyója a Tigris és az Eufrátesz. Összefolyásuk után rövid közös szakaszuk neve Satt el-Arab. Ez utóbbi határfolyó Irán felé, és a Perzsa-öbölbe ömlik. Iraknak itt rövid, 58 km hosszú tengerpartja van. A Satt el-Arab melléke eredetileg mocsaras volt, de a mocsarak közül mára sokat lecsapoltak. Az Eufrátesznek Irak területén nincs jelentős mellékfolyója. Tőle keletre a párhuzamosan folyó Tigris veszi fel a vizeket, nyugatról, a Szír-sivatagból pedig nem érkezik jelentősebb folyó. A Tigris vesz fel mellékfolyókat keletről Irak területén. Ezek a Zagrosz-hegységben erednek. Irak történeti neve Mezopotámia (görög szó, ‘folyóköz’ a jelentése). Itt volt a világ első ismert civilizációja, a sumér, amit aztán az akkád, a babiloni és az asszír kultúrák követtek. Ezek befolyása már i.e. 5000 táján kiterjedt a környező területekre is. Ezek a civilizációk fejlesztették ki a legkorábbi írásokat, a világon itt lehet először tudományról, matematikáról, jogról és filozófiáról beszélni; ez a vidék a civilizáció bölcsője. Az i.e. 6. században Nagy Kürosz perzsa király meghódította az Újbabiloni Birodalmat és a következő négy évszázadban Mezopotámia az Akhaimenida Birodalom része volt. A következő hódító Nagy Sándor, ettől kezdve majdnem két évszázadon át a hellenisztikus birodalmak uralkodtak. Az óiráni népek egyik közép-ázsiai törzse, a parthusok hódították meg ezután a vidéket, őket a szászánida perzsák követték. A régió az ő uralmuk alatt állt a 7. századig. 1257-ben Hülegü kán szokatlanul nagy sereget, a Mongol Birodalom erői jelentékeny részét gyűjtötte össze Bagdad meghódítására. Amikor megérkezett az iszlám fővároshoz, Hülegü felszólította a védőket megadásra, de a kalifa elutasította. Hülegü ezen feldühödött, és az ellenálló városokkal szembeni szokásos mongol eljárásnak megfelelően megtizedelte a lakosságot. Ekkor különböző becslések szerint 200 000 – 1 000 000 ember halt meg Irakban. A mongolok elpusztították az abbaszida kalifátust és a bagdadi nagykönyvtárat. A város sohasem nyerte vissza korábbi kulturális szerepét és befolyását. 1401-ben egy török-mongol származású hadvezér, Timur Lenk támadta meg Irakot. Bagdad elfoglalása után 20 000 városlakót mészároltatott le. Elrendelte, hogy csak az a katona indulhat haza, aki legalább két emberi fejet bemutat (sok harcos korábbi hadifoglyok fejét mutatta be Timurnak). Az Oszmán Birodalom 1535-ben foglalta el Bagdadot a perzsáktól. Az iráni szaffavidák 1609-ben visszafoglalták az oszmán-törököktől, de ők 1632-ben visszatértek. 1747-től 1831-ig a mai Irak területét rövid megszakításokkal grúz eredetű mameluk tisztek kormányozták, akik bizonyos autonómiát élvezek az oszmán szultánnal szemben. 1831-ben közvetlen török uralmat vezettek be, ez az első világháborúig maradt fenn. Az első világháborúban a törökök Német Birodalom és a központi hatalmak oldalán vettek részt. Mezopotámiából a törököket Nagy-Britannia szorította ki. A mezopotámiai hadjáratban a britek vesztesége 92 000 katona volt. A törökök vesztesége ismeretlen, de a britek 45 000 hadifoglyot ejtettek közülük. 1918 végén a britek 410 000 embert állomásoztattak itt, azonban csak 112 000 tartozott a harci alakulathoz. Nagy-Britannia 1932-ben ismerte el Irak függetlenségét, de I. Fejszál király hozzájárult, hogy a britek továbbra is használják támaszpontjaikat és átvonulási joguk volt az országban. Fejszál 1933-as elhunyta után fia, Gázi király uralkodott, uralmát puccskísérletek sora jellemezte. 1939-ben életét veszítette egy autóbalesetben. A trónt kiskorú fia, II. Fejszál örökölte, aki helyett nagykorúságáig nagybátya kormányzott régensként. 1941-ben Rasíd Áli al-Gajláni miniszterelnök sikeres államcsínyt hajtott végre („Rasíd Áli-puccs”), amelynek célja az volt, hogy – a Brit Birodalom háborús lekötöttségét kihasználva – kikényszerítse Irak teljes függetlenségét. Mivel az államcsínyt a náci Németország titkosszolgálata is támogatta, a fordulat veszélyeztette a Brit Birodalom és az angolszász szövetségesek üzemanyag-ellátását. 1941-ben a brit hadsereg megszállta Irakot és Iránt (szorosan együttműködve a a szovjet Vörös Hadsereggel, amely ugyanekkor az iráni Azerbajdzsánt szállta meg. A brit katonai megszállás 1947. október 26-án ért véget, ezután restaurálták a hásemita királyságot. A hasemita királyság 1958-ig állt fenn, ekkor az iraki hadsereg az úgynevezett július 14-i forradalomban megdöntötte a monarchiát. II. Fejszál királyt, családtagjait és Núri asz-Szaid miniszterelnököt megölték. Abdul Karim Kászim brigádtábornok került hatalomra, Irak miniszterelnökeként. Jó viszonyt létesített a Szovjetunióval, de csak 1963-ig maradt uralmon, amikor őt is megdöntötte (és megölette) Abdul Szalam Árif ezredes, aki Irak új elnöke lett. Szalám Árif 1966-ban helikopter-balesetben meghalt, utódja az elnöki székben bátyja, Abdul Rahman Arif lett. 1968-ban Rahmán Árif elnök uralmát az Arab Szocialista Baasz Párt (az Arab Újjászületés Pártja) döntötte meg. Irak új elnöke Ahmed Haszan al-Bakr lett, alelnöke Szaddám Huszejn al-Tikríti, al-Bakr földije (mindketten Tikrít környékéről származtak). A Baasz mozgalom fokozatosan Szaddám Huszein irányítása alá került, aki korábbi harcostársait, köztük Bakr elnököt is háttérbe szorítva (vagy lemészárolva) 1979 júliusában köztársasági elnök lett. Az akkori legfelsőbb végrehajtó hatalom, a Forradalmi Parancsnoki Tanács (vagyis a kormány) is Szaddám személyes ellenőrzése alá került. 1979-ben Szaddám Huszein lett Irak vezetője, miután megölte vagy bebörtönözte főbb riválisait. Röviddel hatalomra jutása után Irak szomszédságában, Iránban drasztikusan megváltozott a politikai helyzet a Ruhollah Khomeini imám által vezetett iszlám forradalom következtében. Irán muszlim síita teokratikus állammá alakult. Az iraki kormányzat szemében ez veszélyes fejlemény volt, mert Irak lakossága túlnyomó többségében síita, rajtuk uralkodott Husszein kormányzata, amelynek vezető posztjain világi, pánarab ideológiát valló szunniták álltak (korábban, a brit mandátum idején is a szunniták kapták meg a vezető pozíciókat). Az ország síita lakossága megoszlott a Baath párt tagjai és szimpatizánsai, valamint az iráni forradalommal rokonszenvezők között. 1980-ban Husszein kijelentette, hogy iráni erők meg kívánták dönteni kormányát, és hadat üzent Iránnak. Szaddám támogatta az iráni iszlám szocialista szervezeteket, akik az iráni kormány ellenzékei voltak. Az irak–iráni háborúban az iraki hadsereg vegyi fegyvereket is bevetett iráni katonák és civilek ellen. Az iraki rezsim semmibe vette az emberi jogokat; a legismertebb példája az Al-Anfal hadjárat, amikor Irakon belül kurd civileket támadtak, és a Halabja-mészárlás, amellyel az Iránt támogató kurdokat büntették. A háború 1988-ban ért véget, lényegében eldöntetlen eredménnyel. A háború közben Irak nagymértékű amerikai és nyugati támogatást kapott, mert szemükben akkor Irak kevésbé tűnt veszélyesnek, mint az iráni iszlám állam. 1987-ben az iraki kormány elrendelte egy atomreaktor felépítését Oszirakban, Bagdadtól 18 km-re délkeletre. Ez egy 40 MW-os könnyűvizes nukleáris anyagkísérleti reaktor volt. 1981-ben izraeli repülőgépek lebombázták a létesítményt, megelőzve, hogy Irak nukleáris fegyvereket fejleszthessen, veszélyeztetve Izrael regionális atommonopóliumát.[1] 1990-ben az iráni-iraki háború végét követő gazdasági válság hatására Szaddám Huszein elhatározta, hogy elfoglalja olajban gazdag szomszédját, Kuvaitot, hogy Irak gazdasági újjáépítését annak gazdasági erőforrásaiból és pénzéből finanszírozza. Az iraki kormány kijelentette, hogy Kuvait törvényellenesen vezeti át olajvezetékeit Irak területén. Kuvait ezt tagadta. Irak 1990 augusztusában megszállta Kuvaitot. Ennek sikeres végrehajtása után Husszein kijelentette, hogy Kuvait megszűnt, Irak részévé vált. Ennek nemzetközi jogi érvényét sok ország és az ENSZ tagadta. Az ENSZ intézkedéseket hozott Irak ellen és követelte, hogy azonnal vonuljon ki Kuvait területéről. Ezt a követelést akkor Irak elutasította. Ezután az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa egyhangúlag döntött az Irak elleni katonai akció végrehajtásáról. Az Amerikai Egyesült Államok rendkívül érdekelt volt Nyugat-Ázsia olajjal való ellátásában és készséggel vállalkozott a Kuvait és Irak ügyében szerveződő nemzetközi koalíció vezetésére. A koalicíós erők jóval fejlettebb fegyverzettel léptek háborúba, mint az irakiak, ámbár akkoriban Iraké volt a legnagyobb létszámú fegyveres erő Nyugat-Ázsiában. Irak hatalmas arzenálja ellenére nem volt képes ellenállni a koalíciós erők fegyvereinek és az amerikai légierő fölényének. Irak a támadásra izraeli és szaúd-arábiai célokra kilött Scud rakétákkal válaszolt. Huszein azt remélte, hogy Izraelre kilőtt rakétákkal az izraeli hadsereget bevonja a háborúba, amely az erősen Izrael-ellenes beállítottságú arab szomszédait Irak támogatására kényszeríti. Husszein hazárdjátéka elbukott, Izrael elfogadta az amerikai kérést és távol maradt a konfliktustól a fokozódó feszültség ellenére. Az iraki fegyveres erőket gyorsan szétverték, Szaddám Huszein tudomásul vette az elkerülhetetlent és utasította az iraki hadsereget, vonuljon ki Kuvaitból. De parancsa szerint a kivonulás előtt tönkretették Kuvait olajkútjait. Ennek nyomán olajkutak százai lángoltak, gazdasági és környezeti katasztrófába sodorva Kuvaitot. A háborúban az iraki katonai gépezet, különösen pedig a légierő, elpusztult. A béke fejében Irak arra kényszerült, hogy elfogadja területe felett egy repülési tilalmi övezet létrehozását, le kellett szerelnie minden birtokában lévő vegyi és biológiai fegyvert, nem építhetett és nem vásárolhatott atomfegyvert, és hozzá kellett járulnia, hogy ezen intézkedések végrehajtását az Egyesült Nemzetek Szervezetének megbízottai ellenőrizzék. Ezen kívül le kellett mondani mindenféle területi követelésről és jóvátételi igényről. Röviddel a háború vége után, 1991-ben síita muszlim irakiak mozgolódtak Szaddám Huszein rezsimje ellen, de Husszein durva eszközökkel elnyomta mozgalmukat, a tiltakozás megszűnt. A háború után Irak e feltételeket többször megszegte. 1998-ban kiutasították az Egyesült Nemzetek Szervezetének fegyverzet-ellenőreit, azt állítva, hogy a CIA számára kémkednek. Ezek nyomán amerikai nyomásra kereskedelmi szankciókat vezettek be Irak ellen. A szankciók következtében bizonyos becslések szerint 500 000 iraki gyerek halt meg. Mások, különösen amerikai neokonzervatívok szerint viszont e szankciók nélkül Irak 1998 után, a fegyverzetellenőrök távoztával újjáépítette volna tömegpusztító fegyvereit. 2002 januárjában George W. Bush amerikai elnök a Szaddám Huszein által vezetett Irakot az „ördög tengelyének” részének nyilvánította – ezzel a terminussal jelölték az amerikai gazdasági és katonai érdekek és értékek ellenségeit. Pontatlan és hamis bizonyítékok alapján azzal vádolták Irakot, hogy Nigerből uránt vásárolt, és Irakban országszerte titkos fegyverlaboratóriumokat létesített. Utólag minden ilyen állítás hamisnak bizonyult. 2002-ben Szaddám Huszein amerikai és ENSZ nyomásra hozzájárult, hogy a fegyverzet-ellenőrök visszatérhessenek Irakba. A megszállás után az Egyesült Államok Irak kormányzására felállította az ideiglenes koalíciós hatóságot. Feladatát 2004 júniusában az iraki ideiglenes kormány vette át. Rendes kormányt 2005 októberében választottak. Több mint 140 000 katona maradt Irakban. 2006 őszére polgárháborús helyzet alakult ki, kisebb részben a megszálló amerikai hadsereg és az ellenük küzdő felkelők gerillaháborúja, nagyobb részben a síita és szunnita milíciák közti etnikai alapú összecsapások miatt. 2006 nyarán naponta átlagosan 150 halottat követeltek a fegyveres konfliktusok, amelyek immár az országnak a “szunnita háromszögön” kívüli területeire is mindinkább kiterjednek. Az USA folyamatosan “vietnamizálja” a térséget, vagyis a felkelők elleni küzdelmet megkísérli átadni az általa felszerelt és kiképzett, a központi kormányhoz lojális új iraki hadsereg alakulatainak. Ennek akadálya, hogy a gerillák folyamatosan támadják a toborzóközpontokat, amelyek gyakran véres öngyilkos merényletek színhelyei. Mivel Szaddám Huszein bukása után az iraki hadsereget Brenner amerikai kormányzó teljes egészében lefegyverezte és feloszlatta, a baathista tisztikar jelentős része a felkelők oldalára állt, így az új iraki hadsereg komoly hiánnyal küzd tisztek és tisztesek terén, harcértéke csekély. Az USA 2006 őszén új offenzívát indított a helyzet megoldása érdekében. Az átfogó hadműveletben szinte kizárólag amerikai elitalakulatok (82nd, 101st airborne) vesznek részt, eddig nem tapasztalt létszámban, amely a két hadosztálynyi erőt (25-40 ezer fő) is elérheti. A végleges rendezés érdekében az EU részéről javaslatként felmerült Irak etnikai alapú felosztása, mivel a törzsi és vallási szempontból rendkívül széttagolt ország rövidtávon nem pacifikálható, az ún. “nemzetépítés” feladatát az USA sem képes megoldani. A felosztásnak akadálya, hogy egy jogilag is független Kurdisztán létrejötte esetén a saját kurd kisebbségi problémájával küzdő NATO tag Törökország deklaráltan háborút indítana; illetve reális veszélyt jelentene az iraki síita területek csatlakozása Iránhoz, a radikális középhatalmi ambíciókkal rendelkező perzsa síita államhoz. Az ország 92%-ban(23 millió) iszlám vallású, ezen belül 51% síita (14 millió), 49% szunnita (9 millió). A lakosság 5,2%-a (1,3 millió) keresztény, ezen belül 3% (750 000) nesztoriánus, 1,7% (420 000) káld katolikus, 0,4% (100 000) szír katolikus, 0,08% (20 000) örmény ortodox és 0,04% egyéb keresztény egyházak. Irakban világtól elszigetelve több vallási csoport is létezik. A lakosság 2%-a a Yazidi hitet követi, számuk megközelíti a félmilliót. Vallásuk zoroaszter, keresztény, iszlám, izraelita és más elemeket foglal össze. Élnek még egy a síitából kiszakadt szekta követői, az Ahl-e Haqq-ok. Irakban 200 000-en vannak. Egy másik zárt, titkos vallás a Shabak, ami csak Irakban található; számuk közel 70 000. A világon egyedüliként fennmaradt gnosztikus keresztény egyház, a Mandean; számuk 30 000 fő. Hitük szerint nem Jézus, hanem Keresztelő Szent János az igazi Messiás. Élnek még a bahaiták; kb. 3000-en vannak Irakban, és kevesebb mint 2500 fő izraelita. Az etnikai megosztottság szempontjából a lakosság 71%-a arab (18 millió), 24%-a kurd (6 millió), 5%-a asszír (1,3 millió) és 0,4%-a shabak (100 000), és 20 000 örmény.