Irán

Irán (perzsául ایران) közel-keleti ország, mely Délnyugat-Ázsiában található. Szomszédai északon Azerbajdzsán, Örményország, Türkmenisztán, keleten Afganisztán és Pakisztán, nyugaton pedig Irak és Törökország. Noha az országot a helyiek már legalább az Akhaimenida-időszak óta Iránként is ismerik, nyugaton 1935-ig csak Perzsiaként ismerték. 1959-ben Mohammed Reza Pahlavi sah bejelentette, hogy mindkét megnevezés használható. A Khomeini ajatollah vezette 1979-es forradalmat követően az országot átnevezték Iráni Iszlám Köztársasággá (جمهوری اسلامی ایران), mellyel Irán államformája teokratikus (iszlám) köztársasággá alakult. Az Irán szó jelentése: „Az árják földje.” Irán vagy Perzsia népe országát egykor Arianámnak vagy Eránsahrnak hívta (a szászánida időszak óta). Az Arianám az Irán szó ősi formája és voltaképpen az árja szó többes száma, melynek így jelentése: „Az árják (földje)”. A Perzsia kifejezést az európai országok használták az ország jelölésére a Perzsa Birodalom akhaimenida dinasztiája óta, a Kr. e. 6. századtól. (ld. Irán/Perzsia megnevezési ellentmondásai). Általánosságban elmondható, hogy Irán éghajlata mérsékelt égövi és nagyon száraz. Legszárazabbak a magashegyi medencék, ahová a nedvességet hozó szél már nem jut el. A csapadék valamivel több nyugaton, ezért a lakosság is a nyugaton tömörül. Az ország északi peremén, a Kaszpi-tenger síkságán a hőmérséklet néha fagypont alá esik. Eső egész évben eshet. A nyári meleg ritkán haladja meg a 29 °C-t. A síkság keleti részén az évi csapadékmennyiség 680 mm, a nyugati részén meghaladja az 1000 mm-t. Nyugaton a Zagrosz medencéiben alacsonyabb a hőmérséklet, télen délben is fagypont alatt marad, sok a hó. Az ország keleti és középső részének medencéi szárazak, a csapadék 200 mm alatt marad, helyenként valódi sivatag alakult ki. A nyári meleg meghaladja a 38 °C-t. Dél-Iránban a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl parti síkságain enyhe a tél, a nyár nagyon forró és párás. Az évi csapadékmennyiség 135–355 mm. Történelem előtti régészeti lelőhelyek tucatjai szerte az iráni fennsíkon mutatják, hogy az i.e. IV. évezredben már ősi kultúrák és városias települések léteztek, évszázadokkal a közeli Mezopotámia legkorábbi civilizációi előtt. Az indoirániakból akkoriban váltak el az előiráni népek. Az árja (előiráni) törzsek az i.e. III. és II. évezredben érkeztek az Iráni-fennsíkra, valószínűleg több hullámban. Ők nomádok voltak akkoriban. Később az előirániak nyugati és keleti csoportra váltak szét. Az i.e. I. évezredben a nyugati csoporthoz a médek, perzsák, baktriaiak és a parthusok tartoztak, míg a kimmerek, szarmaták és alánok (a jászok elődei), szkíták a Fekete-tengertől északra lévő pusztákon éltek. Más törzsek keleten telepedtek le, szállásterületük messze benyúlt az indiai szubkontinens északnyugati hegyvidéki határterületére egészen a mai Beludzsisztánig. Megint más törzsek messze nyugaton a Balkánon éltek, mint a szkíták, vagy messze keleten, Hszincsiangban. Az avesztainak nevezett keleti óiráni nyelven íródott a zoroasztrista vallás szent irata, az Aveszta i.e. 1000 körül. Ez himnuszokat és törvényeket tartalmaz. A zoroasztriánizmus volt az Akhaimenida Birodalom és az azt követő iráni birodalmak államvallása az 7. századig. A médek egyesítették először Iránt (i.e. 625-559), legnagyobb királyuk, Nagy Kürosz pedig a médek és perzsák egyesítésével létrehozta az Akhaimenida Birodalmat (i.e. 559-330). Kürosz halála után legidősebb fia, II. Kambüszész folytatta a hódításokat. Egyiptomot is meghódította. Kambüszész halála után trónviszály tört ki, amelyből a királyi család távoli rokona, Dareiosz (i.e. 522-486)került ki győztesen. Őt tekintik az ókori Irán legjelentősebb uralkodójának. Perszepolisz romjai még 2500 év után is lenyűgözőek Kürosz és Dareiosz uralkodása alatt a Perzsa (Iráni) Birodalom az addigi történelem legnagyobb és leghatalmasabb birodalma volt. A birodalom határai keleten az Indus és Amu-Darja folyókig, nyugaton a Földközi-tengerig terjedtek, beleértve Anatóliát (a mai Törökországot) és Egyiptomot. I.e. 449-ben az athéniak támogatták a milétosziak lázadását, az eredmény Szardeisz kirablása lett. Ez váltotta ki a perzsák görögök elleni hadjáratait az i.e. 5. század első felében – a görög-perzsa háborúkat. Ezekben a háborúkban a perzsák értek el jelentékeny sikereket, még Athént is lerombolták i.e. 480-ban, de végül a görögök győztek és visszavonulásra kényszerítették a perzsákat. A harcok i.e. 449-ben értek véget. Nagy Sándor i.e. 334-ben támadta meg az Akhaimenida Birodalmat, utolsó uralkodóját i.e 333-ban győzte le az isszoszi csatában. Ezt követően i.e. 328-327-ben elfoglalta teljes területét. A birodalom részeinek élére saját tisztjeit állította, ezzel előkészítve a birodalom szétesését, ami halála után következett be. Az újraegyesítésre majdnem 700 évet kellett várni. Nagy Sándor birodalmának utódállamait, így a szeleukidák majd az őket követő arszakidák államát is, a vazallus uralkodók rendszere jellemezte. A szászánidák korában azonban ismét – az akhaimenidákhoz hasonlóan – kormányzókat (modern perzsa nyelven: shahrab) nevezett ki az uralkodó, ami által közvetlenül érvényesült a központi hatalom akarata. Nagy Sándor, majd az őt követő későbbi idegen dinasztiák uralma alatt is fejlődött és perzsa jellegű maradt a társadalom. Az i.e. 3. század végétől kezdve az arszakida dinasztia által vezetett Parthus Birodalom legyőzte a szeleukida birodalmat és uralma alatt egyesítette az iráni felföldet, majd uralma alatt tartotta Mezopotámiát i.e. 150 és i.sz. 224 között. Ez volt az ókori Irán harmadik bennszülött dinasztiája, öt évszázadon át maradt hatalmon. Média, Asszíria, Babilónia és Elám meghódítása után a párthusok megszervezték birodalmukat. Ezekben az országokban a korábbi elit görög volt, az új uralkodók átvették szokásaikat, ha az célszerűnek látszott uralmuk szempontjából. Végeredményben a városok megtartották korábbi jogaikat és a polgári közigazgatás többé-kevésbé sértetlenül került párthus irányítás alá. Parthia a Római Birodalom ősellensége volt keleten, megakadályozta a rómaiak terjeszkedését kelet felé. A párthusok páncélozott nehézlovasságot (kataphrakta lovasság) és könnyebb felszerelésű, de mozgékonyabb lovas íjászok alkalmazásával 300 éven át álltak ellent Rómának. I.e. 36-ban nevezetes római hadvezér, Marcus Antonius katasztrofális hadjáratot vezetett a párthusok ellen. 32 000 embert veszített el. Augustus római császár idején Róma és Parthia bizonyos vitás kérdéseket diplomáciai úton rendezett. Ekkor szolgáltatta vissza Parthia azokat a légiójelvényeket, amelyeket Marcus Antoniustól, illetve i.e. 53-ban a katasztrofális Carrhae-i csatában Crassustól zsákmányolt. A Parthus Birodalom 224-ben bukott el, amikor a rosszul szervezett birodalom utolsó királya vereséget szenvedett saját vazallusától, Ardasírtól. I. Ardasír a Szászánida Birodalom alapítója. Megkezdte a birodalom gazdasági és katonai újjászervezését. A szászánida birodalmat az akhaimenida mintájára szervezték újjá. A birodalmat az “Árják birtokának” hívták, fővárosa Ktésziphon volt. A rómaiak sorozatos vereséget szenvedtek tőlük. 632-ben kezdték az Arab-félszigetről érkező portyázók támadni a Szászánida birodalmat. A Párthus, majd a Szászánida birodalom idején a Selyemúton folyó kereskedelem jelentős szerepet játszott Kína, Egyiptom, Mezopotámia, Perzsia, az indiai szubkontinens országai és Róma fejlődésében, ezáltal elősegítette a modern világ megalapozását. Bizonyos párthus intézményekben kimutatható a klasszikus görögség befolyása és keletivé alakítása. A párthusok építészeti újításai befolyásolták az európai román stílusú építészetet. A szászánidák idején Irán kapcsolatai Kínáig értek, virágzott a művészet, a zene és az építészet. Az iszlám hódítás után Iránt az Omajjád Kalifátusba tagolták be. Az iszlamizáció mélyreható változásokat okozott a kultúrában, a tudományban és az iráni társadalom szerkezetében: a felvirágzó perzsa irodalom, filozófia, orvostudomány és művészet az újonnan alakulú muszlim civilizáció lényeges eleme lett. Kulturális, politikai és vallási téren az iráni hozzájárulás az új muszlim civilizációhoz rendkívül fontos. Mindezek következménye Irán muszlim aranykora. Egy iráni hadvezér, Abu Muszlim elűzte az omajjádokat Damaszkuszból és segítette az abbászida kalifákat Bagdad meghódításában. Az abbászida kalifák vezíreket neveztek ki az irániak főlé, ezek az iráni kormányzók jelentékeny autonómiára tettek szert. 822-ben Khoraszán kormányzója, Tahir függetlenné nyilvánította magát és megalapította a táhiridák új perzsa dinasztiáját. Az ezt követő számánida érában Irán megvédte és megerősítette függetlenségét. Iránban sohasem sikerült az arabizálás. Volt erre törekvés, de az csak megerősítette az irániak elszántságát, hogy megóvják függetlenségüket az arab hódítóktól. A nemzeti dinasztiák alatt kulturális virágzás a 9. és 10. században tartott. E korszak legjelentősebb hatása, hogy folytatódott a perzsa nyelv használata, amely a mai napig Irán hivatalos nyelve. Firdauszí, Irán legjelentősebb eposzának szerzője, mindmáig a legfontosabb személy a perzsa nyelv fenntartásában. Az iszlám hódítás utáni iráni filozófia kapcsolatban állt az óiráni, az ógörög és a fejlődő muszlim filozófiával. Perzsia e korból származó filozófiai hagyománya az okkult és transzcendentális filozófia. A 11. században, Mahmúd al-Gazní megalapította a kiterjedt Gaznavida Birodalmat, amelynek fővárosai Iszfahán és az afganisztáni Gazna (ma Gazni) voltak. Utódai, a szeldzsukok a Földközi-tenger és a Közép-Ázsia közötti térség legjelentősebb hatalma voltak. Ebben az időszakban tudósok százai jelentősen hozzájárultak a műszaki ismeretek, a tudomány és az orvoslás fejlődéséhez. Ez a későbbiekben befolyásolta az emelkedő Európa tudományát a reneszánsz korig. 1218-ban a keleti tartományokat elpusztította Dzsingisz kán betörése. Ez volt a mongol hódítás kezdete. 1220 és 1260 között Irán lakossága 2 500 000-ről 200 000-re csökkent a tömeges kivégzések és az éhínség következtében. Dzsingisz kán unokája, Hülegü kán azt állította IX. Lajos francia királyhoz írt levelében, hogy betörése Iránba és a Kalifátusba 200 000 halottat okozott. A pusztulás akkora volt, hogy sok város a 20. századig nem érte el a mongol betörés előtti lakosságát, vagyis nyolc évszázadon át. De Hülegü kán, Timur Lenk és utódaik átvették a meghódítottak szokásait és intézményeit, fennmaradt a különálló perzsa kultúra. Az első iráni siíta iszlám államot a szafavida dinasztia (1501-1722) első tagja, Iszmáil sah alapította. A szafavida dinasztia jelentős politikai hatalom volt, számos kétoldalú államközi szerződés részese. A szafavidák hatalmuk csúcsát Nagy Abbász uralkodása idején érték el. A dinasztia gyakran került összeütkozésbe a törökökkel, az üzbég törzsekkel és a portugálokkal. Uralmuk alatt Iszfahánban készültek az iráni iparművészet történetének esztétikai szempontból legbecsesebb darabjai. Szigorúan központosították államukat, kísérletet tettek a hadügy modernizálására, sajátos építészeti stílus jelzi uralmuk idejét. 1722-ben afgán lázadók legyőzték Szultán Huszajn sahot, ezzel elbukott a szafavida dinasztia. 1735-ben Nádir sah kiszorította az afgánokat Iszfahánból. 1738-ban betört Indiába, ekkor zsákmányolta a Pávatrónt, a Koh-e-Noor és Darya-e-Noor gyémántot, az iráni királyi kincstár ékeit. Uralma nem volt hosszú, 1747-ben meggyilkolták. Őt 1750-ben a Zand-dinasztia követte, alapítója Karim kán volt, fővárosa pedig Siráz. Uralmukat viszonylagos béke és virágzás jellemezte. E dinasztiának három uralkodója volt. Az utolsót 1794-ben kivégeztette Aga Muhammad kán, a Kádzsár-dinasztia alapítója. Ő a fővárost Teheránba tette át. Tehetséges kancellárja, Amir Kabir modern közigazgatást vezetett be és más modernizáló reformokat kezdeményezett. A Kádzsár érában Irán több háborút vívott az oroszokkal, amelyek eredményeként Irán elvesztette területének csaknem felét Oroszország és a Brit Birodalom javára. Mégis, Irán képes volt megőrizni függetlenségét, elkerülni a gyarmatosítást. Az ismétlődő külső támadások és saját korrupciója meggyengítette a Kádzsár dinasztiát.1906-ban alkotmányos forradalom tört ki, összehívták az első országgyűlést, bevezették az alkotmányos királyságot. 1921-ben az erőtlen kormányt brit ösztönzésre egy Atatürköt példaképének tartó tiszt, Reza Pahlavi megdöntötte, és 1925-ban sahhá kiáltatta ki magát, megbuktatva a Kádzsárokat. Az 1941-ig regnáló Pahlavi a török reformokat kívánta átültetni Iránba, ezért keményen harcolt a külföldiek által felszerelt nomádok és a befolyásos síita egyház ellen. Nevéhez fűződik az első iráni egyetem megalapítása, a kötelező közoktatás elrendelése, a vezetéknévhasználat kötelezővé tétele, az állami hadsereg megteremtése és erőltetett felduzzasztása, valamint az új, bolgár–belga mintájú alkotmány, valamint a saríát felváltó polgári és büntetőtörvénykönyvek bevezetése. Heves iszlámellenessége feltétlen nyugatbarátságban, az ókori – pogány – perzsa kultúra felélesztési kísérleteiben és a síita klérus elleni kegyetlen megtorlásokban csapódott le, amivel rendkívül népszerűtlenné vált alattvalói körében. Ráadásul diktatórikus kormányzata az arisztokráciára támaszkodott, ezért a paraszti tömegek sorsa javítása érdekében nem tett semmit. 1941-ben a britek és szovjetek megszállták az országot, hogy a második világháborúban az iráni vasútkapacitást használják, 1944-ben a németbarát sahot pedig kényszerítették, hogy a fia, Mohamed Reza Pahlavi javára lemondjon. 1953-ban Irán miniszterelnökét, Mohammed Mosszadeket – akit két alkalommal is képviselőnek választottak (1923 és 1944), majd 1951-től az ország miniszterelnöke volt – államcsínnyel távolították el a hatalomból. Ezt a brit és az amerikai titkosügynökségek szervezték meg („Ajax-hadművelet”). Jó néhány történész úgy gondolja, hogy ez azért történt, mert Moszaddek államosította Irán kőolajkészleteit. Moszaddek bukását követően a sah egyre diktatórikusabban kormányzott. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság hathatós támogatását élvezve ugyan tovább modernizálta az iráni ipart, de eltiporta a polgári szabadságjogokat. Uralma, melynek része volt a szisztematikus kínzás, és más emberi jogi megsértése, végül 1979-ben az iráni forradalomba torkollott, melyben rezsimjét megdöntötték. Különböző csoportok több, mint egy éves küzdelme után végül iszlám köztársaság alakult Khomeini ajatollah vezetésével, aki a tömegek támogatását is élvezte. Az új teokratikus politikai rendszer vallási alapú reformokat hajtott végre, külpolitikájában nyugatellenes volt. Irán különösen távolságtartóvá vált az Egyesült Államokkal szemben az 1953-as puccsban való részvétele okán, amely megdöntött egy választott kormányt, hogy a sah elnyomó rezsimjével cserélje fel azt. Emellett Irán nyilatkozatot tett arról, hogy nem ismeri el Izrael állam létezését. Az új kormány támogatott különféle csoportokat, melyet a nyugati világ nagy része fundamentalistaként könyvel el. Ennek következtében némely országok, közöttük az Amerikai Egyesült Államok Iránt ellenséges hatalomként tartják számon máig. 1980-ban Irak megtámadta Iránt. A pusztító irak-iráni háború 1988-ig folytatódott, egyik állam sem érte el célját. Sok százezren vesztették életüket, Irak többször is bevetett vegyi fegyvert. Néhány éve a demokratikus formákat őrző politikai szerkezet jó néhány reformista politikus megválasztását tette lehetővé, mint például a volt miniszterelnökét (Mohammad Khatami). A vita a reformisták és a konzervatívok között ma is folytatódik az ország jövőjéről, az iszlám rendszer keretein belül. A 2009-es választásokon a konzervatív miniszterelnök-jelölt megválasztásánál felmerült a választási csalás lehetősége.[2][3][4][5] Ennek kapcsán zavargások törtek ki.[6] Rövid életű államalakulatok a 20. század során a mai Irán területén: Gilán, Mahabad, Népi Azerbajdzsán.