Irán (perzsául ایران) közel-keleti ország, mely Délnyugat-Ázsiában található. Szomszédai északon Azerbajdzsán, Örményország, Türkmenisztán, keleten Afganisztán és Pakisztán, nyugaton pedig Irak és Törökország. Noha az országot a helyiek már legalább az Akhaimenida-időszak óta Iránként is ismerik, nyugaton 1935-ig csak Perzsiaként ismerték. 1959-ben Mohammed Reza Pahlavi sah bejelentette, hogy mindkét megnevezés használható. A Khomeini ajatollah vezette 1979-es forradalmat követően az országot átnevezték Iráni Iszlám Köztársasággá (جمهوری اسلامی ایران), mellyel Irán államformája teokratikus (iszlám) köztársasággá alakult. Az Irán szó jelentése: „Az árják földje.” Irán vagy Perzsia népe országát egykor Arianámnak vagy Eránsahrnak hívta (a szászánida időszak óta). Az Arianám az Irán szó ősi formája és voltaképpen az árja szó többes száma, melynek így jelentése: „Az árják (földje)”. A Perzsia kifejezést az európai országok használták az ország jelölésére a Perzsa Birodalom akhaimenida dinasztiája óta, a Kr. e. 6. századtól. (ld. Irán/Perzsia megnevezési ellentmondásai). Általánosságban elmondható, hogy Irán éghajlata mérsékelt égövi és nagyon száraz. Legszárazabbak a magashegyi medencék, ahová a nedvességet hozó szél már nem jut el. A csapadék valamivel több nyugaton, ezért a lakosság is a nyugaton tömörül. Az ország északi peremén, a Kaszpi-tenger síkságán a hőmérséklet néha fagypont alá esik. Eső egész évben eshet. A nyári meleg ritkán haladja meg a 29 °C-t. A síkság keleti részén az évi csapadékmennyiség 680 mm, a nyugati részén meghaladja az 1000 mm-t. Nyugaton a Zagrosz medencéiben alacsonyabb a hőmérséklet, télen délben is fagypont alatt marad, sok a hó. Az ország keleti és középső részének medencéi szárazak, a csapadék 200 mm alatt marad, helyenként valódi sivatag alakult ki. A nyári meleg meghaladja a 38 °C-t. Dél-Iránban a Perzsa-öböl és az Ománi-öböl parti síkságain enyhe a tél, a nyár nagyon forró és párás. Az évi csapadékmennyiség 135–355 mm. Történelem előtti régészeti lelőhelyek tucatjai szerte az iráni fennsíkon mutatják, hogy az i.e. IV. évezredben már ősi kultúrák és városias települések léteztek, évszázadokkal a közeli Mezopotámia legkorábbi civilizációi előtt. Az indoirániakból akkoriban váltak el az előiráni népek. Az árja (előiráni) törzsek az i.e. III. és II. évezredben érkeztek az Iráni-fennsíkra, valószínűleg több hullámban. Ők nomádok voltak akkoriban. Később az előirániak nyugati és keleti csoportra váltak szét. Az i.e. I. évezredben a nyugati csoporthoz a médek, perzsák, baktriaiak és a parthusok tartoztak, míg a kimmerek, szarmaták és alánok (a jászok elődei), szkíták a Fekete-tengertől északra lévő pusztákon éltek. Más törzsek keleten telepedtek le, szállásterületük messze benyúlt az indiai szubkontinens északnyugati hegyvidéki határterületére egészen a mai Beludzsisztánig. Megint más törzsek messze nyugaton a Balkánon éltek, mint a szkíták, vagy messze keleten, Hszincsiangban. Az avesztainak nevezett keleti óiráni nyelven íródott a zoroasztrista vallás szent irata, az Aveszta i.e. 1000 körül. Ez himnuszokat és törvényeket tartalmaz. A zoroasztriánizmus volt az Akhaimenida Birodalom és az azt követő iráni birodalmak államvallása az 7. századig. A médek egyesítették először Iránt (i.e. 625-559), legnagyobb királyuk, Nagy Kürosz pedig a médek és perzsák egyesítésével létrehozta az Akhaimenida Birodalmat (i.e. 559-330). Kürosz halála után legidősebb fia, II. Kambüszész folytatta a hódításokat. Egyiptomot is meghódította. Kambüszész halála után trónviszály tört ki, amelyből a királyi család távoli rokona, Dareiosz (i.e. 522-486)került ki győztesen. Őt tekintik az ókori Irán legjelentősebb uralkodójának. Perszepolisz romjai még 2500 év után is lenyűgözőek Kürosz és Dareiosz uralkodása alatt a Perzsa (Iráni) Birodalom az addigi történelem legnagyobb és leghatalmasabb birodalma volt. A birodalom határai keleten az Indus és Amu-Darja folyókig, nyugaton a Földközi-tengerig terjedtek, beleértve Anatóliát (a mai Törökországot) és Egyiptomot. I.e. 449-ben az athéniak támogatták a milétosziak lázadását, az eredmény Szardeisz kirablása lett. Ez váltotta ki a perzsák görögök elleni hadjáratait az i.e. 5. század első felében – a görög-perzsa háborúkat. Ezekben a háborúkban a perzsák értek el jelentékeny sikereket, még Athént is lerombolták i.e. 480-ban, de végül a görögök győztek és visszavonulásra kényszerítették a perzsákat. A harcok i.e. 449-ben értek véget. Nagy Sándor i.e. 334-ben támadta meg az Akhaimenida Birodalmat, utolsó uralkodóját i.e 333-ban győzte le az isszoszi csatában. Ezt követően i.e. 328-327-ben elfoglalta teljes területét. A birodalom részeinek élére saját tisztjeit állította, ezzel előkészítve a birodalom szétesését, ami halála után következett be. Az újraegyesítésre majdnem 700 évet kellett várni. Nagy Sándor birodalmának utódállamait, így a szeleukidák majd az őket követő arszakidák államát is, a vazallus uralkodók rendszere jellemezte. A szászánidák korában azonban ismét – az akhaimenidákhoz hasonlóan – kormányzókat (modern perzsa nyelven: shahrab) nevezett ki az uralkodó, ami által közvetlenül érvényesült a központi hatalom akarata. Nagy Sándor, majd az őt követő későbbi idegen dinasztiák uralma alatt is fejlődött és perzsa jellegű maradt a társadalom. Az i.e. 3. század végétől kezdve az arszakida dinasztia által vezetett Parthus Birodalom legyőzte a szeleukida birodalmat és uralma alatt egyesítette az iráni felföldet, majd uralma alatt tartotta Mezopotámiát i.e. 150 és i.sz. 224 között. Ez volt az ókori Irán harmadik bennszülött dinasztiája, öt évszázadon át maradt hatalmon. Média, Asszíria, Babilónia és Elám meghódítása után a párthusok megszervezték birodalmukat. Ezekben az országokban a korábbi elit görög volt, az új uralkodók átvették szokásaikat, ha az célszerűnek látszott uralmuk szempontjából. Végeredményben a városok megtartották korábbi jogaikat és a polgári közigazgatás többé-kevésbé sértetlenül került párthus irányítás alá. Parthia a Római Birodalom ősellensége volt keleten, megakadályozta a rómaiak terjeszkedését kelet felé. A párthusok páncélozott nehézlovasságot (kataphrakta lovasság) és könnyebb felszerelésű, de mozgékonyabb lovas íjászok alkalmazásával 300 éven át álltak ellent Rómának. I.e. 36-ban nevezetes római hadvezér, Marcus Antonius katasztrofális hadjáratot vezetett a párthusok ellen. 32 000 embert veszített el. Augustus római császár idején Róma és Parthia bizonyos vitás kérdéseket diplomáciai úton rendezett. Ekkor szolgáltatta vissza Parthia azokat a légiójelvényeket, amelyeket Marcus Antoniustól, illetve i.e. 53-ban a katasztrofális Carrhae-i csatában Crassustól zsákmányolt. A Parthus Birodalom 224-ben bukott el, amikor a rosszul szervezett birodalom utolsó királya vereséget szenvedett saját vazallusától, Ardasírtól. I. Ardasír a Szászánida Birodalom alapítója. Megkezdte a birodalom gazdasági és katonai újjászervezését. A szászánida birodalmat az akhaimenida mintájára szervezték újjá. A birodalmat az “Árják birtokának” hívták, fővárosa Ktésziphon volt. A rómaiak sorozatos vereséget szenvedtek tőlük. 632-ben kezdték az Arab-félszigetről érkező portyázók támadni a Szászánida birodalmat. A Párthus, majd a Szászánida birodalom idején a Selyemúton folyó kereskedelem jelentős szerepet játszott Kína, Egyiptom, Mezopotámia, Perzsia, az indiai szubkontinens országai és Róma fejlődésében, ezáltal elősegítette a modern világ megalapozását. Bizonyos párthus intézményekben kimutatható a klasszikus görögség befolyása és keletivé alakítása. A párthusok építészeti újításai befolyásolták az európai román stílusú építészetet. A szászánidák idején Irán kapcsolatai Kínáig értek, virágzott a művészet, a zene és az építészet. Az iszlám hódítás után Iránt az Omajjád Kalifátusba tagolták be. Az iszlamizáció mélyreható változásokat okozott a kultúrában, a tudományban és az iráni társadalom szerkezetében: a felvirágzó perzsa irodalom, filozófia, orvostudomány és művészet az újonnan alakulú muszlim civilizáció lényeges eleme lett. Kulturális, politikai és vallási téren az iráni hozzájárulás az új muszlim civilizációhoz rendkívül fontos. Mindezek következménye Irán muszlim aranykora. Egy iráni hadvezér, Abu Muszlim elűzte az omajjádokat Damaszkuszból és segítette az abbászida kalifákat Bagdad meghódításában. Az abbászida kalifák vezíreket neveztek ki az irániak főlé, ezek az iráni kormányzók jelentékeny autonómiára tettek szert. 822-ben Khoraszán kormányzója, Tahir függetlenné nyilvánította magát és megalapította a táhiridák új perzsa dinasztiáját. Az ezt követő számánida érában Irán megvédte és megerősítette függetlenségét. Iránban sohasem sikerült az arabizálás. Volt erre törekvés, de az csak megerősítette az irániak elszántságát, hogy megóvják függetlenségüket az arab hódítóktól. A nemzeti dinasztiák alatt kulturális virágzás a 9. és 10. században tartott. E korszak legjelentősebb hatása, hogy folytatódott a perzsa nyelv használata, amely a mai napig Irán hivatalos nyelve. Firdauszí, Irán legjelentősebb eposzának szerzője, mindmáig a legfontosabb személy a perzsa nyelv fenntartásában. Az iszlám hódítás utáni iráni filozófia kapcsolatban állt az óiráni, az ógörög és a fejlődő muszlim filozófiával. Perzsia e korból származó filozófiai hagyománya az okkult és transzcendentális filozófia. A 11. században, Mahmúd al-Gazní megalapította a kiterjedt Gaznavida Birodalmat, amelynek fővárosai Iszfahán és az afganisztáni Gazna (ma Gazni) voltak. Utódai, a szeldzsukok a Földközi-tenger és a Közép-Ázsia közötti térség legjelentősebb hatalma voltak. Ebben az időszakban tudósok százai jelentősen hozzájárultak a műszaki ismeretek, a tudomány és az orvoslás fejlődéséhez. Ez a későbbiekben befolyásolta az emelkedő Európa tudományát a reneszánsz korig. 1218-ban a keleti tartományokat elpusztította Dzsingisz kán betörése. Ez volt a mongol hódítás kezdete. 1220 és 1260 között Irán lakossága 2 500 000-ről 200 000-re csökkent a tömeges kivégzések és az éhínség következtében. Dzsingisz kán unokája, Hülegü kán azt állította IX. Lajos francia királyhoz írt levelében, hogy betörése Iránba és a Kalifátusba 200 000 halottat okozott. A pusztulás akkora volt, hogy sok város a 20. századig nem érte el a mongol betörés előtti lakosságát, vagyis nyolc évszázadon át. De Hülegü kán, Timur Lenk és utódaik átvették a meghódítottak szokásait és intézményeit, fennmaradt a különálló perzsa kultúra. Az első iráni siíta iszlám államot a szafavida dinasztia (1501-1722) első tagja, Iszmáil sah alapította. A szafavida dinasztia jelentős politikai hatalom volt, számos kétoldalú államközi szerződés részese. A szafavidák hatalmuk csúcsát Nagy Abbász uralkodása idején érték el. A dinasztia gyakran került összeütkozésbe a törökökkel, az üzbég törzsekkel és a portugálokkal. Uralmuk alatt Iszfahánban készültek az iráni iparművészet történetének esztétikai szempontból legbecsesebb darabjai. Szigorúan központosították államukat, kísérletet tettek a hadügy modernizálására, sajátos építészeti stílus jelzi uralmuk idejét. 1722-ben afgán lázadók legyőzték Szultán Huszajn sahot, ezzel elbukott a szafavida dinasztia. 1735-ben Nádir sah kiszorította az afgánokat Iszfahánból. 1738-ban betört Indiába, ekkor zsákmányolta a Pávatrónt, a Koh-e-Noor és Darya-e-Noor gyémántot, az iráni királyi kincstár ékeit. Uralma nem volt hosszú, 1747-ben meggyilkolták. Őt 1750-ben a Zand-dinasztia követte, alapítója Karim kán volt, fővárosa pedig Siráz. Uralmukat viszonylagos béke és virágzás jellemezte. E dinasztiának három uralkodója volt. Az utolsót 1794-ben kivégeztette Aga Muhammad kán, a Kádzsár-dinasztia alapítója. Ő a fővárost Teheránba tette át. Tehetséges kancellárja, Amir Kabir modern közigazgatást vezetett be és más modernizáló reformokat kezdeményezett. A Kádzsár érában Irán több háborút vívott az oroszokkal, amelyek eredményeként Irán elvesztette területének csaknem felét Oroszország és a Brit Birodalom javára. Mégis, Irán képes volt megőrizni függetlenségét, elkerülni a gyarmatosítást. Az ismétlődő külső támadások és saját korrupciója meggyengítette a Kádzsár dinasztiát.1906-ban alkotmányos forradalom tört ki, összehívták az első országgyűlést, bevezették az alkotmányos királyságot. 1921-ben az erőtlen kormányt brit ösztönzésre egy Atatürköt példaképének tartó tiszt, Reza Pahlavi megdöntötte, és 1925-ban sahhá kiáltatta ki magát, megbuktatva a Kádzsárokat. Az 1941-ig regnáló Pahlavi a török reformokat kívánta átültetni Iránba, ezért keményen harcolt a külföldiek által felszerelt nomádok és a befolyásos síita egyház ellen. Nevéhez fűződik az első iráni egyetem megalapítása, a kötelező közoktatás elrendelése, a vezetéknévhasználat kötelezővé tétele, az állami hadsereg megteremtése és erőltetett felduzzasztása, valamint az új, bolgár–belga mintájú alkotmány, valamint a saríát felváltó polgári és büntetőtörvénykönyvek bevezetése. Heves iszlámellenessége feltétlen nyugatbarátságban, az ókori – pogány – perzsa kultúra felélesztési kísérleteiben és a síita klérus elleni kegyetlen megtorlásokban csapódott le, amivel rendkívül népszerűtlenné vált alattvalói körében. Ráadásul diktatórikus kormányzata az arisztokráciára támaszkodott, ezért a paraszti tömegek sorsa javítása érdekében nem tett semmit. 1941-ben a britek és szovjetek megszállták az országot, hogy a második világháborúban az iráni vasútkapacitást használják, 1944-ben a németbarát sahot pedig kényszerítették, hogy a fia, Mohamed Reza Pahlavi javára lemondjon. 1953-ban Irán miniszterelnökét, Mohammed Mosszadeket – akit két alkalommal is képviselőnek választottak (1923 és 1944), majd 1951-től az ország miniszterelnöke volt – államcsínnyel távolították el a hatalomból. Ezt a brit és az amerikai titkosügynökségek szervezték meg („Ajax-hadművelet”). Jó néhány történész úgy gondolja, hogy ez azért történt, mert Moszaddek államosította Irán kőolajkészleteit. Moszaddek bukását követően a sah egyre diktatórikusabban kormányzott. Az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság hathatós támogatását élvezve ugyan tovább modernizálta az iráni ipart, de eltiporta a polgári szabadságjogokat. Uralma, melynek része volt a szisztematikus kínzás, és más emberi jogi megsértése, végül 1979-ben az iráni forradalomba torkollott, melyben rezsimjét megdöntötték. Különböző csoportok több, mint egy éves küzdelme után végül iszlám köztársaság alakult Khomeini ajatollah vezetésével, aki a tömegek támogatását is élvezte. Az új teokratikus politikai rendszer vallási alapú reformokat hajtott végre, külpolitikájában nyugatellenes volt. Irán különösen távolságtartóvá vált az Egyesült Államokkal szemben az 1953-as puccsban való részvétele okán, amely megdöntött egy választott kormányt, hogy a sah elnyomó rezsimjével cserélje fel azt. Emellett Irán nyilatkozatot tett arról, hogy nem ismeri el Izrael állam létezését. Az új kormány támogatott különféle csoportokat, melyet a nyugati világ nagy része fundamentalistaként könyvel el. Ennek következtében némely országok, közöttük az Amerikai Egyesült Államok Iránt ellenséges hatalomként tartják számon máig. 1980-ban Irak megtámadta Iránt. A pusztító irak-iráni háború 1988-ig folytatódott, egyik állam sem érte el célját. Sok százezren vesztették életüket, Irak többször is bevetett vegyi fegyvert. Néhány éve a demokratikus formákat őrző politikai szerkezet jó néhány reformista politikus megválasztását tette lehetővé, mint például a volt miniszterelnökét (Mohammad Khatami). A vita a reformisták és a konzervatívok között ma is folytatódik az ország jövőjéről, az iszlám rendszer keretein belül. A 2009-es választásokon a konzervatív miniszterelnök-jelölt megválasztásánál felmerült a választási csalás lehetősége.[2][3][4][5] Ennek kapcsán zavargások törtek ki.[6] Rövid életű államalakulatok a 20. század során a mai Irán területén: Gilán, Mahabad, Népi Azerbajdzsán.

Irak két legnagyobb folyója a Tigris és az Eufrátesz. Összefolyásuk után rövid közös szakaszuk neve Satt el-Arab. Ez utóbbi határfolyó Irán felé, és a Perzsa-öbölbe ömlik. Iraknak itt rövid, 58 km hosszú tengerpartja van. A Satt el-Arab melléke eredetileg mocsaras volt, de a mocsarak közül mára sokat lecsapoltak. Az Eufrátesznek Irak területén nincs jelentős mellékfolyója. Tőle keletre a párhuzamosan folyó Tigris veszi fel a vizeket, nyugatról, a Szír-sivatagból pedig nem érkezik jelentősebb folyó. A Tigris vesz fel mellékfolyókat keletről Irak területén. Ezek a Zagrosz-hegységben erednek. Irak történeti neve Mezopotámia (görög szó, ‘folyóköz’ a jelentése). Itt volt a világ első ismert civilizációja, a sumér, amit aztán az akkád, a babiloni és az asszír kultúrák követtek. Ezek befolyása már i.e. 5000 táján kiterjedt a környező területekre is. Ezek a civilizációk fejlesztették ki a legkorábbi írásokat, a világon itt lehet először tudományról, matematikáról, jogról és filozófiáról beszélni; ez a vidék a civilizáció bölcsője. Az i.e. 6. században Nagy Kürosz perzsa király meghódította az Újbabiloni Birodalmat és a következő négy évszázadban Mezopotámia az Akhaimenida Birodalom része volt. A következő hódító Nagy Sándor, ettől kezdve majdnem két évszázadon át a hellenisztikus birodalmak uralkodtak. Az óiráni népek egyik közép-ázsiai törzse, a parthusok hódították meg ezután a vidéket, őket a szászánida perzsák követték. A régió az ő uralmuk alatt állt a 7. századig. 1257-ben Hülegü kán szokatlanul nagy sereget, a Mongol Birodalom erői jelentékeny részét gyűjtötte össze Bagdad meghódítására. Amikor megérkezett az iszlám fővároshoz, Hülegü felszólította a védőket megadásra, de a kalifa elutasította. Hülegü ezen feldühödött, és az ellenálló városokkal szembeni szokásos mongol eljárásnak megfelelően megtizedelte a lakosságot. Ekkor különböző becslések szerint 200 000 – 1 000 000 ember halt meg Irakban. A mongolok elpusztították az abbaszida kalifátust és a bagdadi nagykönyvtárat. A város sohasem nyerte vissza korábbi kulturális szerepét és befolyását. 1401-ben egy török-mongol származású hadvezér, Timur Lenk támadta meg Irakot. Bagdad elfoglalása után 20 000 városlakót mészároltatott le. Elrendelte, hogy csak az a katona indulhat haza, aki legalább két emberi fejet bemutat (sok harcos korábbi hadifoglyok fejét mutatta be Timurnak). Az Oszmán Birodalom 1535-ben foglalta el Bagdadot a perzsáktól. Az iráni szaffavidák 1609-ben visszafoglalták az oszmán-törököktől, de ők 1632-ben visszatértek. 1747-től 1831-ig a mai Irak területét rövid megszakításokkal grúz eredetű mameluk tisztek kormányozták, akik bizonyos autonómiát élvezek az oszmán szultánnal szemben. 1831-ben közvetlen török uralmat vezettek be, ez az első világháborúig maradt fenn. Az első világháborúban a törökök Német Birodalom és a központi hatalmak oldalán vettek részt. Mezopotámiából a törököket Nagy-Britannia szorította ki. A mezopotámiai hadjáratban a britek vesztesége 92 000 katona volt. A törökök vesztesége ismeretlen, de a britek 45 000 hadifoglyot ejtettek közülük. 1918 végén a britek 410 000 embert állomásoztattak itt, azonban csak 112 000 tartozott a harci alakulathoz. Nagy-Britannia 1932-ben ismerte el Irak függetlenségét, de I. Fejszál király hozzájárult, hogy a britek továbbra is használják támaszpontjaikat és átvonulási joguk volt az országban. Fejszál 1933-as elhunyta után fia, Gázi király uralkodott, uralmát puccskísérletek sora jellemezte. 1939-ben életét veszítette egy autóbalesetben. A trónt kiskorú fia, II. Fejszál örökölte, aki helyett nagykorúságáig nagybátya kormányzott régensként. 1941-ben Rasíd Áli al-Gajláni miniszterelnök sikeres államcsínyt hajtott végre („Rasíd Áli-puccs”), amelynek célja az volt, hogy – a Brit Birodalom háborús lekötöttségét kihasználva – kikényszerítse Irak teljes függetlenségét. Mivel az államcsínyt a náci Németország titkosszolgálata is támogatta, a fordulat veszélyeztette a Brit Birodalom és az angolszász szövetségesek üzemanyag-ellátását. 1941-ben a brit hadsereg megszállta Irakot és Iránt (szorosan együttműködve a a szovjet Vörös Hadsereggel, amely ugyanekkor az iráni Azerbajdzsánt szállta meg. A brit katonai megszállás 1947. október 26-án ért véget, ezután restaurálták a hásemita királyságot. A hasemita királyság 1958-ig állt fenn, ekkor az iraki hadsereg az úgynevezett július 14-i forradalomban megdöntötte a monarchiát. II. Fejszál királyt, családtagjait és Núri asz-Szaid miniszterelnököt megölték. Abdul Karim Kászim brigádtábornok került hatalomra, Irak miniszterelnökeként. Jó viszonyt létesített a Szovjetunióval, de csak 1963-ig maradt uralmon, amikor őt is megdöntötte (és megölette) Abdul Szalam Árif ezredes, aki Irak új elnöke lett. Szalám Árif 1966-ban helikopter-balesetben meghalt, utódja az elnöki székben bátyja, Abdul Rahman Arif lett. 1968-ban Rahmán Árif elnök uralmát az Arab Szocialista Baasz Párt (az Arab Újjászületés Pártja) döntötte meg. Irak új elnöke Ahmed Haszan al-Bakr lett, alelnöke Szaddám Huszejn al-Tikríti, al-Bakr földije (mindketten Tikrít környékéről származtak). A Baasz mozgalom fokozatosan Szaddám Huszein irányítása alá került, aki korábbi harcostársait, köztük Bakr elnököt is háttérbe szorítva (vagy lemészárolva) 1979 júliusában köztársasági elnök lett. Az akkori legfelsőbb végrehajtó hatalom, a Forradalmi Parancsnoki Tanács (vagyis a kormány) is Szaddám személyes ellenőrzése alá került. 1979-ben Szaddám Huszein lett Irak vezetője, miután megölte vagy bebörtönözte főbb riválisait. Röviddel hatalomra jutása után Irak szomszédságában, Iránban drasztikusan megváltozott a politikai helyzet a Ruhollah Khomeini imám által vezetett iszlám forradalom következtében. Irán muszlim síita teokratikus állammá alakult. Az iraki kormányzat szemében ez veszélyes fejlemény volt, mert Irak lakossága túlnyomó többségében síita, rajtuk uralkodott Husszein kormányzata, amelynek vezető posztjain világi, pánarab ideológiát valló szunniták álltak (korábban, a brit mandátum idején is a szunniták kapták meg a vezető pozíciókat). Az ország síita lakossága megoszlott a Baath párt tagjai és szimpatizánsai, valamint az iráni forradalommal rokonszenvezők között. 1980-ban Husszein kijelentette, hogy iráni erők meg kívánták dönteni kormányát, és hadat üzent Iránnak. Szaddám támogatta az iráni iszlám szocialista szervezeteket, akik az iráni kormány ellenzékei voltak. Az irak–iráni háborúban az iraki hadsereg vegyi fegyvereket is bevetett iráni katonák és civilek ellen. Az iraki rezsim semmibe vette az emberi jogokat; a legismertebb példája az Al-Anfal hadjárat, amikor Irakon belül kurd civileket támadtak, és a Halabja-mészárlás, amellyel az Iránt támogató kurdokat büntették. A háború 1988-ban ért véget, lényegében eldöntetlen eredménnyel. A háború közben Irak nagymértékű amerikai és nyugati támogatást kapott, mert szemükben akkor Irak kevésbé tűnt veszélyesnek, mint az iráni iszlám állam. 1987-ben az iraki kormány elrendelte egy atomreaktor felépítését Oszirakban, Bagdadtól 18 km-re délkeletre. Ez egy 40 MW-os könnyűvizes nukleáris anyagkísérleti reaktor volt. 1981-ben izraeli repülőgépek lebombázták a létesítményt, megelőzve, hogy Irak nukleáris fegyvereket fejleszthessen, veszélyeztetve Izrael regionális atommonopóliumát.[1] 1990-ben az iráni-iraki háború végét követő gazdasági válság hatására Szaddám Huszein elhatározta, hogy elfoglalja olajban gazdag szomszédját, Kuvaitot, hogy Irak gazdasági újjáépítését annak gazdasági erőforrásaiból és pénzéből finanszírozza. Az iraki kormány kijelentette, hogy Kuvait törvényellenesen vezeti át olajvezetékeit Irak területén. Kuvait ezt tagadta. Irak 1990 augusztusában megszállta Kuvaitot. Ennek sikeres végrehajtása után Husszein kijelentette, hogy Kuvait megszűnt, Irak részévé vált. Ennek nemzetközi jogi érvényét sok ország és az ENSZ tagadta. Az ENSZ intézkedéseket hozott Irak ellen és követelte, hogy azonnal vonuljon ki Kuvait területéről. Ezt a követelést akkor Irak elutasította. Ezután az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa egyhangúlag döntött az Irak elleni katonai akció végrehajtásáról. Az Amerikai Egyesült Államok rendkívül érdekelt volt Nyugat-Ázsia olajjal való ellátásában és készséggel vállalkozott a Kuvait és Irak ügyében szerveződő nemzetközi koalíció vezetésére. A koalicíós erők jóval fejlettebb fegyverzettel léptek háborúba, mint az irakiak, ámbár akkoriban Iraké volt a legnagyobb létszámú fegyveres erő Nyugat-Ázsiában. Irak hatalmas arzenálja ellenére nem volt képes ellenállni a koalíciós erők fegyvereinek és az amerikai légierő fölényének. Irak a támadásra izraeli és szaúd-arábiai célokra kilött Scud rakétákkal válaszolt. Huszein azt remélte, hogy Izraelre kilőtt rakétákkal az izraeli hadsereget bevonja a háborúba, amely az erősen Izrael-ellenes beállítottságú arab szomszédait Irak támogatására kényszeríti. Husszein hazárdjátéka elbukott, Izrael elfogadta az amerikai kérést és távol maradt a konfliktustól a fokozódó feszültség ellenére. Az iraki fegyveres erőket gyorsan szétverték, Szaddám Huszein tudomásul vette az elkerülhetetlent és utasította az iraki hadsereget, vonuljon ki Kuvaitból. De parancsa szerint a kivonulás előtt tönkretették Kuvait olajkútjait. Ennek nyomán olajkutak százai lángoltak, gazdasági és környezeti katasztrófába sodorva Kuvaitot. A háborúban az iraki katonai gépezet, különösen pedig a légierő, elpusztult. A béke fejében Irak arra kényszerült, hogy elfogadja területe felett egy repülési tilalmi övezet létrehozását, le kellett szerelnie minden birtokában lévő vegyi és biológiai fegyvert, nem építhetett és nem vásárolhatott atomfegyvert, és hozzá kellett járulnia, hogy ezen intézkedések végrehajtását az Egyesült Nemzetek Szervezetének megbízottai ellenőrizzék. Ezen kívül le kellett mondani mindenféle területi követelésről és jóvátételi igényről. Röviddel a háború vége után, 1991-ben síita muszlim irakiak mozgolódtak Szaddám Huszein rezsimje ellen, de Husszein durva eszközökkel elnyomta mozgalmukat, a tiltakozás megszűnt. A háború után Irak e feltételeket többször megszegte. 1998-ban kiutasították az Egyesült Nemzetek Szervezetének fegyverzet-ellenőreit, azt állítva, hogy a CIA számára kémkednek. Ezek nyomán amerikai nyomásra kereskedelmi szankciókat vezettek be Irak ellen. A szankciók következtében bizonyos becslések szerint 500 000 iraki gyerek halt meg. Mások, különösen amerikai neokonzervatívok szerint viszont e szankciók nélkül Irak 1998 után, a fegyverzetellenőrök távoztával újjáépítette volna tömegpusztító fegyvereit. 2002 januárjában George W. Bush amerikai elnök a Szaddám Huszein által vezetett Irakot az „ördög tengelyének” részének nyilvánította – ezzel a terminussal jelölték az amerikai gazdasági és katonai érdekek és értékek ellenségeit. Pontatlan és hamis bizonyítékok alapján azzal vádolták Irakot, hogy Nigerből uránt vásárolt, és Irakban országszerte titkos fegyverlaboratóriumokat létesített. Utólag minden ilyen állítás hamisnak bizonyult. 2002-ben Szaddám Huszein amerikai és ENSZ nyomásra hozzájárult, hogy a fegyverzet-ellenőrök visszatérhessenek Irakba. A megszállás után az Egyesült Államok Irak kormányzására felállította az ideiglenes koalíciós hatóságot. Feladatát 2004 júniusában az iraki ideiglenes kormány vette át. Rendes kormányt 2005 októberében választottak. Több mint 140 000 katona maradt Irakban. 2006 őszére polgárháborús helyzet alakult ki, kisebb részben a megszálló amerikai hadsereg és az ellenük küzdő felkelők gerillaháborúja, nagyobb részben a síita és szunnita milíciák közti etnikai alapú összecsapások miatt. 2006 nyarán naponta átlagosan 150 halottat követeltek a fegyveres konfliktusok, amelyek immár az országnak a “szunnita háromszögön” kívüli területeire is mindinkább kiterjednek. Az USA folyamatosan “vietnamizálja” a térséget, vagyis a felkelők elleni küzdelmet megkísérli átadni az általa felszerelt és kiképzett, a központi kormányhoz lojális új iraki hadsereg alakulatainak. Ennek akadálya, hogy a gerillák folyamatosan támadják a toborzóközpontokat, amelyek gyakran véres öngyilkos merényletek színhelyei. Mivel Szaddám Huszein bukása után az iraki hadsereget Brenner amerikai kormányzó teljes egészében lefegyverezte és feloszlatta, a baathista tisztikar jelentős része a felkelők oldalára állt, így az új iraki hadsereg komoly hiánnyal küzd tisztek és tisztesek terén, harcértéke csekély. Az USA 2006 őszén új offenzívát indított a helyzet megoldása érdekében. Az átfogó hadműveletben szinte kizárólag amerikai elitalakulatok (82nd, 101st airborne) vesznek részt, eddig nem tapasztalt létszámban, amely a két hadosztálynyi erőt (25-40 ezer fő) is elérheti. A végleges rendezés érdekében az EU részéről javaslatként felmerült Irak etnikai alapú felosztása, mivel a törzsi és vallási szempontból rendkívül széttagolt ország rövidtávon nem pacifikálható, az ún. “nemzetépítés” feladatát az USA sem képes megoldani. A felosztásnak akadálya, hogy egy jogilag is független Kurdisztán létrejötte esetén a saját kurd kisebbségi problémájával küzdő NATO tag Törökország deklaráltan háborút indítana; illetve reális veszélyt jelentene az iraki síita területek csatlakozása Iránhoz, a radikális középhatalmi ambíciókkal rendelkező perzsa síita államhoz. Az ország 92%-ban(23 millió) iszlám vallású, ezen belül 51% síita (14 millió), 49% szunnita (9 millió). A lakosság 5,2%-a (1,3 millió) keresztény, ezen belül 3% (750 000) nesztoriánus, 1,7% (420 000) káld katolikus, 0,4% (100 000) szír katolikus, 0,08% (20 000) örmény ortodox és 0,04% egyéb keresztény egyházak. Irakban világtól elszigetelve több vallási csoport is létezik. A lakosság 2%-a a Yazidi hitet követi, számuk megközelíti a félmilliót. Vallásuk zoroaszter, keresztény, iszlám, izraelita és más elemeket foglal össze. Élnek még egy a síitából kiszakadt szekta követői, az Ahl-e Haqq-ok. Irakban 200 000-en vannak. Egy másik zárt, titkos vallás a Shabak, ami csak Irakban található; számuk közel 70 000. A világon egyedüliként fennmaradt gnosztikus keresztény egyház, a Mandean; számuk 30 000 fő. Hitük szerint nem Jézus, hanem Keresztelő Szent János az igazi Messiás. Élnek még a bahaiták; kb. 3000-en vannak Irakban, és kevesebb mint 2500 fő izraelita. Az etnikai megosztottság szempontjából a lakosság 71%-a arab (18 millió), 24%-a kurd (6 millió), 5%-a asszír (1,3 millió) és 0,4%-a shabak (100 000), és 20 000 örmény.

Líbia (arabul ليبيا észak-afrikai állam a Földközi-tenger déli partján, Egyiptom és Tunézia között helyezkedik el. Az ország tagja az ENSZ-nek, az Afrikai Uniónak, az OPEC-nek, az Arab Ligának és az OAPEC-nek is. A keskeny parti síkság sok helyütt sós sztyeppvidékétől keletre az Akdar-hegység fennsíkja, délre pedig a szaharai tábla néhány oázissal tarkított kő- és agyagsivatagja, valamint a Szahara legnagyobb egybefüggő homoktengere, a Líbiai-sivatag található. Legmagasabb pontja a Bikku Bitti (2267 m), ami az ország déli határánál van. A Tripoli környéki Dzsifára-síkságot délről a Nefúsza-hegység határolja, ettől délre magas fekvésű kősivatag terül el, még délebbre pedig egy hatalmas, buckás homoktenger az algériai határ és Szabhá között. Líbiában kevés a felszíni víz, és nincsenek állandó folyók, de sok a föld alatti vízfolyás és az artézi kút. Nem rendelkezik állandó vízfolyással. Nagy Emberalkotta Folyó (eredeti név: Al-Nahr Szinái) Koncepciója az, hogy a föld alatt található vízkészleteket a felszínre hozzák. Az első lépésben Tazerbo és Szarír medence 10 000 km³-re becsült vízkészletét csapolták meg, és szállították Bengázihoz és Szirthez. A Murzuk medence (450 000 km² terület, 4800 km³-re becsült kapacitás) Szahel al-Dzsefarát Tripolitaniában és Tripolit látja el napi 2,5 millió m³ vízzel. Tripoliba első alkalommal 1996 szeptemberében érkezett innen víz, amit ünnepélyesen fogadtak. További vízlelőhely az Al-Kufra medence (20 000 km³-re becsült kapacitás), amivel Tobruk térségét látják el. A Gadámesz és Al-Dzsagbub környékén lévő föld alatti medencék kiaknázásra várnak. A terv széles körű kritikákat váltott ki. A lehetséges környezeti hatásokat nem mérték fel. Senki nem tudja, milyen hatással lesz a kitermelés a meglévő mezőgazdasági területekre. A beruházás első fázisában elköltött pénz öt sótalanító üzem megvalósítására lett volna elegendő. A terv megvalósítása ellen a szomszédos Szudán és Egyiptom is tiltakozott, mert veszélyeztetve érzik saját föld alatti vízkészleteiket. Ha a föld alatti vízkészlet kimerül, Líbia a területén az ókorban élt Garamant Birodalom sorsára jut, ami a vízbázisok kimerülése miatt az i.sz. 5. században összeomlott. A líbiai kormányzat törekvése a “zöld területek” megőrzése, ideértve a mezőgazdaságilag művelt területeket is, amik az ország területének mindössze 1%-át teszik ki. Ezeket az elsivatagosodás fenyegeti.[2] Állatok A történelem előtti időkből származó sziklarajzok tanúsága szerint Líbia területén valamikor zsiráf, elefánt és rinocérosz élt. Még 2500 évvel ezelőtt is élt itt oroszlán, szarvval rendelkező szamár és medve. Mindezek a fajok mára teljesen eltűntek. A kevés megmaradt emlősfaj a sivatagi élethez alkalmazkodott. Ezek közé tartozik a gazella és a félénk waddan (egy kecskeszerű őzfaj), ez utóbbi a hegyekben él. A sivatagi róka éjszakai állat, a nappali forróságot föld alatti üregekben vészeli át. A legnagyobb testű rágcsáló a gundi. Egyes helyeken farkasok és kígyók is megélnek. Líbia a madarak vonulási útvonalán fekszik, elsősorban a tengerparti rész. Időszakosan látható: a Lanner sólyom, a sivatagi veréb, az egyiptomi keselyű, a gébicsfélék, a pacsirta, a varjú, a vadgalamb és a bülbül. A Houbara túzok a vadászok kedvenc célpontja volt, ezért manapság védett állat. A moula moula madár az ország délebbi részén állandóan látható (fekete toll és fehér sapka jellemzik az apró madarat). A tuaregek „hírvivő” madárnak nevezik és boldogsághozónak tartják. Növények Líbia tengerparti vidékén megtalálhatók a mediterrán éghajlat szokásos növényei. Mivel csak ez a parti sáv termékeny a mezőgazdaság szempontjából, itt termesztenek citrusféléket és olívát. Található itt eukaliptusz, murvafürt, oleander. Az ország belsejében csak az oázisokban van állandó növényi jelenlét, ez túlnyomó részben pálmafákból áll, kisebb részben fügéből, tamariszkuszból és oleanderfákból. Az oázisokon kívül csak az „arab akác” (acacia arabica) él meg, illetve az igen ritka eső után előbújó alfalfa fű. Régészeti bizonyítékok vannak arra, hogy az i. e. 8. évezred elején Líbia parti síkságán neolitikus emberek éltek, akik háziasították a marhát és gabonát termesztettek. A föníciaiak kezdetben kereskedelmi állomásokat létesítettek Líbiában, ahol Türosz (a mai Ṣūr Libanonban) kereskedői a berber törzsekkel kereskedtek. Az i. e. 5. században a legnagyobb föníciai gyarmatváros, Karthágó kiterjesztette hegemóniáját Észak-Afrika nagy részére és kialakított különálló civilizációt, a pun civilizációt. A líbiai part pun települései: Oea (Tripoli), Libdah (Leptis Magna) és Szabráta. Mindegyik abban a térségben volt, amit később Tripolisnak (‘három város’) neveztek. Líbia mai fővárosa, Tripoli is ezt a nevet viseli. A görögök i. e. 630-ban alapították Küréné (Cyrene) városát. 200 év alatt négy további fontos város keletkezett a térségben: Barké (ma al-Marj), Eueszperidész (később Berenice, ma Bengázi), Taukheira (később Arszinoé, ma Tukrah) és Appollónia (ma Susah). Ez utóbbi Cyrene kikötője volt. Cyrenével együtt az összefoglaló nevük: Pentapolisz (‘öt város’). Később pedig a táj a Cyrenaica nevet kapta. A rómaiak egyesítették Líbia régióit: Tripolitania és Cyrenaica több mint 600 éven át virágzó római provincia volt . Római romok, különösen Leptis Magna romjai mutatják, hogy itt népes városok és sok kisváros volt, városias életmóddal. A római világ minden részéből jöttek ide kereskedők és kézművesek, de Tripolitania városai megőrizték pun, Cyrenaica pedig görög jellegét. A Római Birodalom kettészakadásakor, 395-ben Tripolitániát a Nyugatrómai Birodalomhoz csatolták, Cyrenaicát Bizánchoz. Az 5. század közepén a vandálok foglalták el Cyrenaicát; Bizánc csak száz év múlva tudta visszafoglalni. Az arabok a 7. században hódították meg a régiót. Az őslakosság az arab uralom alatt teljesen átformálódott, az arab nyelv és a muszlim vallás vált uralkodóvá. Az országot 1510-ben spanyol, majd később máltai csapatok igázták le, 1544-ben a Török Birodalom része lett. Líbiában három vilajetet alakítottak ki: Tripolitania, Kirenaika és Fezzan, de igazából nem tagolódott be a birodalomba és a Karamanlis-dinasztia uralma alatt tényleges autonómiát élvezett. Ez a dinasztia 1711-től 1835-ig uralkodott főleg Tripolitániában, de a 18. század közepén jelentős volt a befolyása Kirenaikára és Fezzánra is. A két évszázaddal későbbi egységes és független Líbia mintája ez az állam. Az 1911-1912. évi olasz-török háborúban Olaszország gyarmata lett. 1942-től brit és francia közigazgatás alatt volt. A második világháborúban hadszíntérré vált, területén súlyos harcok folytak. Olaszország a II. világháború után kampányt indított nemzetközi ellenőrzés alá vett területei, legfőképp Líbia (vagy ahogy ők hívták: „a negyedik olasz tengerpart”) visszavételéért. Ennek során hivatkozhattak az akkor még ott élő 200 ezer olaszra, kik a gyéren lakott terület lakosságának kb. 20-30%-át tették ki. Nem sokon múlott, de az ENSZ döntése végül nem az olaszoknak kedvezett: az országot három befolyási övezetre osztó Franciaország, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kötelezte magát az ország egyesítésére, független kormányzat létrehozására. Az 1969. szeptember 1-jén katonai puccsal létrehozott iszlám alapokon nyugvó arab szocialista állam egyre fokozódóan nyugatellenes politikát folytatott. Az ország élére az akkor még mindössze 26 éves Moammer Kadhafi ezredes került. Az arab nacionalizmus és a szocializmus egy sajátos ötvözetét dolgozta ki és tette általánossá az országban. Líbia az arab egység érdekében többször tett föderációs javaslatot Egyiptomnak, Tunéziának és Csádnak is. 1972-ben Egyiptommal és Szíriával közösen megalapították az Arab Köztársaságok Szövetségét, de 1977 novemberében, tiltakozásul az egyiptomi elnök izraeli látogatása miatt, Líbia kilépett az államszövetségből, amely ezzel meg is szűnt létezni. Az ország nevét 1976-ban változtatták meg a mai nevére. Líbia az 1970-es évek közepétől törekedett atomfegyver kifejlesztésére vagy megszerzésére. Líbia az 1978-as Camp Davidi megállapodást nem volt hajlandó elismerni, azaz nem fogadta el a békét Izraellel. Líbia 1981-ben a Szidra öbölben a felségvizeit – az UNCLOS egyezményeknek megfelelően – 12 tengeri mérföldre kiterjesztette. Ezek miatt az USA provokációra szánta el magát az országgal szemben. Az Egyesült Államok a Szidra-öbölben tartott hadgyakorlatot. A gyakorlat során a líbiai légierő több kísérletet is tett a szuverenitását megsértő USA hadihajók, és repülőgépek elijesztésére, ennek során az amerikaiak két líbiai SZU-22 vadászbombázót lelőttek. Ezt az amerikaiak azzal magyarázták, hogy 12 tengeri mérföldre a partoktól az ő megítélésükben már nemzetközi felségvíz van, megsértve Líbiának az un. csatlakozó övezetre vonatkozó jogát. Az USA álláspontja szerint ők jogosan tarthattak hadgyakorlatot két nukleáris repülőgép-hordozóval, és több tízezer katonával a líbiai csatlakozó övezetben, és joguk van lelőni bármilyen fegyveres repülőgépet amely megközelíti a hajóikat, és felszólításra nem fordul vissza. Líbia ezzel szemben az 1958. évi UNCLOS I egyezményre hivatkozott, mely szerint bármilyen hadihajót kiutasíthat a csatlakozó övezetből, ha az engedély nélkül próbál áthaladni, vagy tartózkodni ott. Líbia ezután elkezdte támogatni az nyugati imperialisták ellen küzdő gerillákat, illetve terroristákat (Lockerbie-merénylet), 1986-ban Amerika megtorlásul bombázta Bengázit és Tripolit. Az ENSZ 1992-ben szankciókat, többek között olajembargót vezetett be az ország ellen. Ezek az olajipar leépüléséhez, az állami bevételek drasztikus visszaeséséhez vezettek. 1996 nyarán sor került az első ellenzéki tüntetésre is. 2002-ben tárgyalások kezdődtek a Lockerbie-merénylet áldozatai hozzátartozóinak kárpótlásáról,[3] majd Kadhafi 2003-ban váratlanul bejelentette, hogy országa felhagy nukleáris programjával.[4] Mindennek következtében feloldották a szankciókat, és tárgyalások kezdődtek a líbiai olajiparba való külföldi befektetésekről, illetve a nukleáris energia békés célú, nemzetközi ellenőrzés melletti felhasználásáról.[5] 2011 februárjában a tunéziai és egyiptomi forradalmi eseményeket követően tiltakozás kezdődött a Kadhafi-rezsim ellen, amely polgárháborúvá változott, amely óvatos becslések alapján is legalább 10000 ember életét követelte. A polgárháború az ország nyugati részeit kontrolláló Kadhafi és a keleti részt ellenőrző forradalmárok közt zajlik, akiknek központja Bengázi, Líbia második legnagyobb városa [2]. A polgárháború 2011 március 19-én valós háborúvá vált: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország az ENSZ Biztonsági tanács felhatalmazására bombázni kezdte a Kadhafi-rezsim légvédelmi egységeit, és páncélosait. A forradalmárok augusztus 20-án elérték Tripolit és három nappal később elfoglalták.[6] Szeptember 21-én az ENSZ elismerte az új hatalmat. Az Átmeneti Nemzeti Tanács néhány településen szeptemberben még harcolt a korábbi rendszer hadseregével. Október 20-án az Átmeneti Nemzeti Tanács katonái döntő rohamot indítottak Szurt város ellen, melynek során sikerült benyomulniuk a város még Kadhafi katonái által ellenőrzött felébe is. A harcok során Moamer Kadhafi és belügyminisztere, Abu Bakr Junisz Jabr, sőt meg nem erősített hirek szerint Szejf al-Iszlam Kadhafi is életét vesztette. Nem sokkal a diktátor halála után Szirte teljes egészében a felkelők kezére került, ezzel az utolsó líbiai város is felszabadult a kadhafista erők uralma alól és véget ért a líbiai polgárháború. A lakosság vallásai: iszlám szunnita (97%), keresztény (3%). A lakosság többsége (90%) arab. A berberek aránya 5% (becslés), a többi 5% olasz, fekete-afrikai és más népcsoport. Jelentős, de létszámban elenyésző a tuareg és tubu népcsoport. A hivatalos nyelv az arab, a nagyobb városokban megértik az olasz és angol nyelvet. Ezenkívül még 3 berber nyelven is beszélnek: Nafusi (101 000 beszélő) Ghadames (42 000 beszélő) Tamascheq (Tuareg) (17 000 beszélő) A lakosság több mint kilencven százaléka arab, az őslakos berberek a népesség tíz százalékát sem érik el. A fennmaradó néhány százaléknyi lakosság többsége fekete afrikai, kisebb része európai (olasz) származású

A keskeny part menti síkságot alig 80–150 km széles, két párhuzamos hegyláncból álló Atlasz-vidék követi. A mediterrán partvidéket a 300–400 km széles, árkokkal, termékeny medencékkel és völgyekkel több párhuzamos vonulatra osztott Atlasz-hegység választja el a Szaharától. A Tell-Atlasz (2308 m Kabiliában) és a Szaharai-Atlasz (Massif d’Aurès 2328 m) nyugatról kelet felé fokozatosan közeledik egymáshoz, s az Atlasz-vidék keleti részén egyesül. A két hegylánc közé zárt terület az un. Berber-(vagy Sott) fennsík átlagosan 900 m magas felföld, amelyen zárt medencék és nagy sóstavak találhatók. Az ország területének mintegy háromnegyed része sivatag, elszórtan oázisokkal. Az északnyugati és északkeleti rész homoksivatag, a Szahara nagy része azonban köves. Délkeleti felén emelkedik az Ahaggar-hegység. Itt található az ország legmagasabb pontja a Tahat csúcs, melynek magassága forrásonként 2918 m[1] és 3005 m[2] között van. A Földközi-tenger légáramlatai kellemes, mediterrán éghajlatot alakítanak ki a tengerparton. Itt a nyári középhőmérséklet 25-26 °C, a csapadék évi mennyisége pedig 700–900 mm. A fennsík éghajlata kontinentális. A hegyekben télen gyakori a hó. Az Atlasz-vidéktől délre a hőség egyre fokozódik, s a nyári napokon gyakorta eléri az 50 °C-ot. A Szahara északi peremén a téli hónapokban, déli részén nyáron esik kevesebb csapadék (az évi átlag 100–200 mm). Gyakori a homokvihar, az ún. harmattán. Algéria területének már csak alig 2%-át borítja erdő. Az Atlasz vidék természetes növénytakaróját eredendően a keménylombú erdők alkották, melyeket mára már szinte teljesen kiirtottak. Helyükön a völgyekben mezőgazdasági termelés folyik, a hegyoldalakon pedig mediterrán cserjés, a macchia tenyészik. A Tell-Atlasz kellőképpen csapadékos északi lejtőin a macchia mellett aleppofenyő, paratölgy és magyaltölgy, valamint az 1600 m feletti területeken cédrusok nőnek. Kabiliában még vannak összefüggő erdőségek. A Sott-fennsík uralkodó növényzete az alfafű s az üröm. A Szaharai-Atlasz hegyvidéki sztyeppéje délen kopár sivatagba megy át; említésre méltó növényzet (elsősorban datolyapálma) csak a peremvidékeken s a talajvízzel rendelkező területeken (oázisokban) nő. A Szahara növényzete a szárazsághoz alkalmazkodott fajokból áll. Ezek vagy igen rövid tenyészidejű efemerek vagy szukkulens (pozsgás), geofiton, illetve a gyökerüket a víz után nagy mélységbe lebocsátó évelő növények. A különböző sivatagtípusokban eltérő növénytársulások alakulnak ki. A homokdűnéken a tevefű és az ízelt szakszaul mellett a Retama és a Calligonum fajok nőnek. A kavicsos, agyagos területeken néhány Aristida és Anabasis faj tengeti életét. A sziklasivatagokban van a legkevesebb növény. Az oázisokon kívül valódi fák (tamariszkusz és akácia fajok) csak a vádik, az időszakos vízfolyások völgyeiben élnek. Az állatvilág a növényekhez hasonlóan a szárazsághoz alkalmazkodott és fajokban szegény. Valamennyi állat gyors mozgású és főképpen éjszakai életet él. Elsősorban gazellák és a sivatagi róka, antilopok, ugróegerek, kígyók, gyíkok, skorpiók élnek itt. A kis, lényegében elzárt oázis-ökorendszerekben különböző madarak – nagy ragadozómadarak is – és rovarok is találhatók. A legfőbb haszonállat az egypúpú teve, a dromedár. Algériában a legrégibb emberi település nyomai az i.e. 400000-300000 körüli időszakból (alsó paleolitikum) származnak. Az Orán közelében talált barlangrajzok (i.e.8000 körül; az úgynevezett kapszi-kultúra) a felső paleolitikum idején keletkeztek. A neolitikum (“késő kapszi”) az i.e. IV-II. évezredig tartott ezen a vidéken. Algériát berberek (vagy imazighek) lakják legalább i. e. 10.000 óta. Az i.e. 12.századtól a föníciaiak kereskedelmi telepeket hoztak létre az északi partvidéken és kapcsolatba léptek a numídiai berber törzsekkel. I. e. 800 körül alapították Karthagót (Kart-Hadas – újváros). Az i.e.3.században két numídiai királyság jött létre: a masesiliusok és a massiliusok birodalma. Massinissa, a missiliusok királya, a II.pun háborúban (i.e. 218-201) szövetségre lépett Rómával, i.e.203-ban leigázta a Syphax vezette, Karthágóval szövetkező masesiliusokat és létrehozta a numídiai birodalmat, ahol az i.e.3. és 2. században jelentős városok jöttek létre (Cirta, Siga, Iol, Saldae). Magas fokú volt a mezőgazdaság színvonala, élénk a kereskedelem. Pun-berber civilizáció alakult ki. Miután a rómaiak i.e. 105-ben legyőzték Jugurtha numídiai királyt, aki heves ellenállást tanúsított a hódítókkal szemben, Numídiát felosztották. Keleti részét i.e.46-ban Numídia, nyugati részét i.e. 42-ben Mauretania Caesariensis néven római provinciává alakították. A rómaiak számos várost alapítottak (Setif, Icosium, Timgad). Az őslakos berberek több felkelést is indítottak, melyek közül Tacfarinas felkelése volt a legnagyobb i.e.17-24 között. Az i.sz.2.századtól elterjedt a kereszténység. A 4.században itt alakult ki a donatizmus, egy szakadár mozgalom, ami Donatus, karthágói püspökről kapta a nevét. A mozgalom a hivatalos egyházzal szembeni teológiai szembenálláson túlmenően társadalmi tartalomra is szert tett. Az “igaz hit védelmének” jelszavával a rabszolgák, colonusok és kisparasztok harci ideológiája is volt a rabszolgatartók, a hivatalnokok és a papság ellen. A donatizmus feletti győzelemhez nagymértékben hozzájárult a berber származású Hippói Szent Ágoston hippói püspök (395-430) működése is, akinek igen nagy része volt a keresztény állam és társadalomtan magalapításában. (Hippo Regius volt a mai Annaba város elődje.) Amikor a Nyugatrómai Birodalom összeomlott, a berberek ismét függetlenek lettek számos körzetben, más területek ellenőrzését a vandálok szerezték meg (429-534), akiket végül I. Justinianus bizánci császár tábornokai űzték el. A bizánci birodalom bizonytalan uralma az ország keleti részén az arabok 8. századi érkezéséig maradt fenn. Az i.sz.647. és 665.évi arab támadások vetettek véget a bizánci uralomnak. Az arabok uralkodó arisztokrata kaszttá váltak és a 8.század elején Algériát a damaszkuszi Omajjád kalifátushoz csatolták. A berberek egy része néhány évtizedig heves ellenállást tanúsított, amelyet olyan berber főnökök vezettek, mint Kusyla és Kahina, a berberek tömegei azonban fokozatosan felvették az iszlám vallást, számos törzs átvette az arab nyelvet és kultúrát is. Az araboknak fizetendő magas adók elleni harc a kháridzsiták [4] előázsiai eredetű eretnekmozgalmában jutott kifejezésre. Ez a szekta az i.sz.740-742 közötti fegyveres felkelés során legyőzte az Omajjádokat, és több államot hozott létre Észak-Afrikában. Ezek közül a legjelentősebb szerepet az ibadi szekta állama (egyes forrásokban a taherti királyság 761-909)játszotta a Rusztamida dinasztia vezetésével (776-tól). Ez a fejedelemség a kháridzsizmus szellemi központja és a Szudánnal folytatott arany- és rabszolga-kereskedelem végállomása volt. Amikor Kabiliában a kutama törzs is áttért az iszlám hitre, a síita Fátimida-dinasztia 909-ben megdöntötte a rusztamidákat és meghódította Egyiptomot, s a Magreb feletti hatalmat vazallusukra a Zirida-dinasztiára ruházták. Ezek később fellázadtak és szunniták lettek. A szunnitizmust a népes arab törzs, a Banu Hilal hozta magával, megkezdve a vidék arabosítását. 1014-ben a Zíridák oldalági leszármazottai, a Hammádidák önállósultak és kiterjesztették uralmukat majdnem a mai Algéria egész területére. Msila, Biskra, Setif, Constantine és Bougie ekkor fejlődött jelentős kereskedelmi és kézművesközponttá. 1082-ben Algéria Az Almorávidák birodalmának része lett. 1152 és 1235 között az ország a marokkói Almohádok uralma alá került. Az almorávidák és az almohádok, nyugatról származó berber dinasztiái idején vallási reformátorok léptek fel, viszonylagos béke és fejlődés volt. Az almohádok összeomlása után Algéria a három utódállam csatatere lett. 1235-ben az ország nyugati részén az Abdelvádidák létrehozták a tlemceni (tilimszáni) királyságot, ami 1554-ig állt fenn. A marokkói Marínidákkal, valamint a tuniszi Háfizidákkal kirobbant konfliktusok következtében a tlemceni királyság uralma alatti terület a 13.század végétől leszűkült. Algériában megkezdődött a feudális széttagoltság időszaka. A 14.században a Szudánból idáig vezető aranykereskedelmi útvonalak forgalma Egyiptom felé fordult, a távolsági kereskedelem hanyatlásával párhuzamosan a központi hatalom is meggyengült. A 15.században lakosság iszlamizációja, a malekita szertartás szerinti szunnita irányzat uralkodóvá válása befejeződött. A berber hegyilakók (Kabilia, Aurès, Ouarsenis) megtartották nyelvüket, a lakosság zöme azonban átvette az arab nyelvet. A 15-17. században a Spanyolországból elűzött mórok és zsidók telepedtek le a városokban. A 15. és a 16. században a spanyolok megindították támadásaikat és a partvidék zaklatását. Számos tengerparti várost elfoglaltak (1505. Mersz el-Kebir, 1508.Ténès és Orán, 1510. Bougie és az algíri Peñon), s innen indítottak támadásokat az ország belseje ellen. 1510-ben Tlemcen spanyol uralom alá került. A spanyol fenyegetéssel szemben az algíriak a török kalózokhoz fordultak segítségért.[5] Arudzs (Aruj) Barbarossa török kalóz katonai despotizmust vezetett be a városban. Halála után fivére, Khaireddin (Hajreddin,Khair ad-Din) Barbarossa átvette a Mouhoubi-dinasztiától a hatalmat, majd 1518-ban az egész országra kiterjesztette uralmát. A belső zavarok leküzdése végett Barbarossa 1519-ben elismerte I. Szelim török szultán fennhatóságát, aki beglerbéggé nevezte ki és katonai segítségként janicsárokat küldött neki. A beglerbégek 1587-ig visszaverték a spanyol hódítási törekvéseket. V. Károly spanyol király csapatai 1541-ben Algír előtt szenvedtek vereséget. A legtöbb algériai város felszabadult a spanyol megszállás alól, Orán kivételével. Az algériai beglerbégek a marokkói szultán hódító törekvéseit is megakadályozták, elfoglalták Tlemcent, a spanyol hűbéres birodalmat 1554-ben, és meghódították a tuniszi Hafizida királyságot is 1574-ben. Az uralkodó felső réteg a janicsár tisztikar (odzsak) volt. Tagjai a kalózkapitányokkal (raiszok) versengtek. Az ő idejükben szilárdultak meg Algéria modern határai északon. A partvidéken kalózbázisokat hoztak létre; erős kalózflottát tartottak fenn, ez a kalózkodás Algírban az 1600-as években volt a csúcson. 1578 és 1659 között a szultán által kinevezett török pasák uralkodtak, akiknek egyre súlyosabb problémákat okoztak a janicsárok és a raiszok. A janicsárok aztán 1659-ben megvonták a pasák jogait és a saját agáikat juttatták hatalomra. Majd 1671-től 1830-ig a katonák által választott bégek uralkodtak. Uralmuk a római praetoriánus rendszer jellegét öltötte. Ezt a hatalmi rendszer a tisztikarnak a közigazgatásban játszott döntő szerepe, a központi hatalomnak a tartományokban független uralkodóként kormányzó bégekkel szembeni gyengesége és az országrészek laza kormányzása jellemezte. Az algíri állam 1711-től 1830-ig formailag az Oszmán Birodalomhoz tartozott ugyan, de gyakorlatilag független volt. Önálló külpolitikát folytatott és élénk kereskedelmi kapcsolatokat tartott fenn Európával. A kalóztámadások azonban súlyos zavarokat okoztak a földözi-tengeri hajózásban, s emiatt az európai hatalmak egyre többször beavatkoztak. Az amerikai hajók elleni kalóztámadások a mediterrán térségben az Egyesült Államok első (1801-1805) és második (1815) barbárok elleni háborújához vezettek. A kalózkodás elleni törvény értelmében a hajókon elfogott kalózok rabszolgák lettek; a kalózok viszont Dél- és Nyugat-Európából hurcolták rabszolgaságba a part menti falvak lakóit. Nyugat-Európában a barbár kalózportyáknak nem szakadt vége 1816-ig, amikor a Brit Királyi Haditengerészet hat holland hajó támogatásával elpusztította Algír kikötőjét és a barbár flottát. Spanyolország ekkoriban a helyi lakosok védelmére hivatkozva megszállta Algéria kikötőit. Algériát a franciák 1830-ban kezdték megszállni Franciaország kereskedelmi érdekeinek védelme címén. 1830.jún.14. és júl.5. között 36000 fős expedíciós haderő szállt partra és verte le a török csapatokat. A francia hadsereg véres háborúban foglalta el az algériai partvidéket: az ott élő lakosságnak csaknem egyharmada pusztult el a harcokban és a civil lakosság ellen tervszerűen elkövetett atrocitásokban. A franciák kezdetben csak Blida, Annaba, Bedzsaia és Orán városokat foglalták el. 1832-ben robbant ki az Abdel-Káder vezette felkelés a franciák ellen, melyet csak 1847-ben, a felkelők isly-i csatavesztése után sikerült végleg leverni. 1834.júl.22-én Algériát francia birtokká nyilvánították és főkormányzót neveztek ki az élére. Észak-Algériában három megyét hoztak létre. Az állami földeket, az iszlám közösségek földjeit a gyarmatosítók elkobozták, számos törzset pedig elűztek a földjéről. A gyarmatosító nagybirtokos réteg kezében egyre nagyobb földterületek összpontosultak. Hatalmas agrártársaságok alakultak, amelyek több, mint 10000 hektár fölött rendelkeztek. (Pl. a Compagnie Genevoise és a Société Générale Alférienne) 1870-től a franciák nagy létszámú betelepítéssel a partvidék kulturális arculatát, etnikai összetételét és birtokviszonyait a bennszülött lakosság számára előnytelenül megváltoztatták. Az anyaországon kívüli területek között Algéria speciális státusszal bírt: bár gyakorlatilag “gyarmatnak” számított, közigazgatási értelemben Franciaország tengeren túli megyéje volt. A franciák által irányított területek közül Algériában telepedett le a legtöbb anyaországi telepes (colon), akiket leszármazottaikkal együtt mindmáig pied noir-oknak (fekete lábúak, a partraszálló francia katonák csizmájának színe után) neveznek. A pied noir-ok Algériában európai életmódot honosítottak meg, és kialakították az ország nagyvárosainak máig domináns arculatát. Az anyaország jogállami berendezkedéséből Algéria helyi lakossága nem sokat érezhetett, hiszen nem rendelkeztek az európaiakat megillető jogokkal. A bennszülöttekre a gyarmati igazgatás törvényei vonatkoztak, míg a “fekete lábúak” francia állampolgárnak minősültek. Az algériaiak közül 1870 és 1946 között csupán egy csekély kisebbség szerezte meg a francia polgárjogokat, mivel ennek feltétele a muszlim személyi jogállás feladása volt. Tagadhatatlan azonban, hogy a gyarmatosított országban megpezsdült a gazdasági élet, fejlődött az elsősorban francia exportra termelő szőlő- és gabonatermelés. A nyersanyagtermelés (főleg vasérc és foszfát bányászata), a bankok és a külkereskedelem, a gyengén fejlett iparvállalatok szinte kivétel nélkül az anyaországi, francia tőke, vagy a vele szoros kapcsolatot tartó helyi telepesek kezében volt. Ugyanakkor a belföldi kézműipart tönkretette az ipari tömegcikkek behozatala. Az első világháború után Algír a második legnagyobb “francia” kikötő lett. A második világháború alatt Algéria a “Szabad Franciaországot” jelentette. A szövetséges csapatok 1942 végén szálltak partra Algériában. A franciák részben területéről szervezték a megszálló Németország elleni ellenállást. A gyarmatosítás több mint egy és negyedszázados története mindmáig heves történészi és közéleti viták tárgya. Egyes európaiak (elsősorban nacionalista politikusok) a gyarmatosítás korszakát hajlamosak civilizációs misszióként bemutatni, ami ez joggal sérti a francia igazgatás korszakában elnyomott helyi lakosságot. Az algériai vallási integrista és/vagy nacionalista mozgalmak pedig minden baj okozóját a francia megszállókban (általában pedig a Nyugatban) vélik megtalálni. A gyarmatosítók elleni szervezkedések már az I. világháborút követően elkezdődtek és az 1930-as években értek el komolyabb szervezettséget. Az Észak-Afrika Csillaga nevű csoport, Messzali Háddzs vezetésével 1933-tól a függetlenség követelésével lépett fel. A haladó nemzeti pártok mind felvették a harcot a demokratikus szabadságjogokért, az algériaiak szociális helyzetének javításáért, az arab-iszlám kultúra megőrzéséért és a függetlenség kérdését is felvetették. E pártok legjelesebb képviselője volt Ben Dzsallúl, Ferhát Abbász és Ben Bádi. 1936-ban jött létre a Muzulmán Kongresszus nevű antiimperialista tömörülés, amely szorosan együttműködött a francia népfronttal. 1943.februárjában a Ferhát Abbász köré csoportosult nemzeti erők megfogalmazták az Algériai Nép Manifesztumát, amiben a Franciaországgal szövetségben lévő független Algéria megteremtését követelték a háború befejezése után. Az ország keleti területén 1945.májusában fegyveres felkelés robbant ki, amit a francia gyarmati hadsereg brutálisan elfojtott, az áldozatok száma meghaladta a 10 ezret. A felkelés hatására kibocsátott 1947.évi statútum a franciákkal azonos jogokat biztosított ugyan a muszlimoknak, de a gyarmati elnyomáson lényegében nem változtatott. Így a kispolgári, nacionalista MTDL (Mozgalom a Demokratikus Szabadságjogok Győzelméért) szervezetéből kiváltak a fegyveres harc hívei és megalakították a FLN-t (Nemzeti Felszabadítási Front). Az FNL 1954. november 1-jén fegyveres felkelést robbantott ki. Az FLN-hez csatlakoztak a magukat feloszlató nacionalista pártok is. 1956. augusztusában az FNL kongresszust tartott Szummánban (Soumman), melyen elfogadta nemzeti forradalom programját. Ekkor már Algériában 400000 főnyi francia hadsereg harcolt az algériai hazafiak ellen és francia-angol intervenció történt Egyiptomban (Szuezi-válság, második arab-izraeli háború). 1957-ben a tunéziai-algériai határon a franciák kiépítették a Morice-vonalat (Annabától Tebessáig). 1958. május 13-án a gyarmatosítók és a francia hadsereg jobboldali körei Algírban puccsott hajtottak végre, ami nagyban hozzájárult de Gaulle hatalomra jutásához és a IV.Köztársaság bukásához. 1958. szeptember 19-én Ferhát Abbász vezetésével Kairóban megalakult az Algériai Köztársaság Ideiglenes Kormánya. 1959.szept.16-án, miután az ismételten megindított nagy katonai hadműveletek sem hoztak a franciák számára eredmény, de Gaulle elismerte Algéria önrendelkezési jogát. 1960.júniusában Melunban kezdődtek meg a tárgyalások a francia kormány és az ideiglenes algériai kormány képviselői között. A tárgyalásokat ellenzők – Challe, Jouhaud, Zeller és Salan tábornokok vezetésével – 1961. április 22-én sikertelen puccsot hajtottak végre, s ennek nyomán jött létre az OAS nevű terrorszervezet. A nyolc évig tartó algériai háború végül az 1962. március 19-ei tűzszüneti megállapodással és az Algéria függetlenségét elismerő eviani egyezmény aláírásával fejeződött be. Kétségtelen, hogy az Algéria függetlenségéhez vezető háborúban mindkét hadviselő fél olyan eszközöket alkalmazott, amelyeknek célja a civil lakosság terrorizálása volt. A francia hadsereg brutálisan bánt el a lázadókkal, és komolyabb rajtaütésekkor a civil lakosságot sem kímélte. A francia uralom ellen lázadók egyes paramilitáris szervezetei pedig az ártatlan polgári lakosság ellen követtek el számtalan véres merényletet. A francia politikai elit meghatározó része egészen az ’50-es évek végéig azon az állásponton volt, hogy Algéria nem válhat függetlenné. Ennek az attitűdnek emlékezetes illusztrációja a későbbi szocialista államfő, az ’50-es években Pierre Mendès-France kormányában belügyminiszterként szolgáló François Mitterand-tól származik: “L’Algérie, c’est la France” (Algéria = Franciaország). Algéria esetében természetesen sokkal rögösebb volt a függetlenséghez vezető út mint az ’50-es évek közepére már függetlenné vált Tunéziában és Marokkóban: a milliós nagyságú francia lakosság érdekei eleve megkötötték az anyaországi politikusok kezét. Az elhúzódó, egyre véresebbé váló algériai háború végül alkotmányos válsághelyzethez vezetett Franciaországban, amit a németek elleni felszabadító háborút vezénylő Charles de Gaulle tábornok 1958. évi újbóli színrelépése (ellenfelei akkori szóhasználattal “puccsa”), majd a nemzetgyűlés általi felhatalmazása (és köztársasági elnökké választása) mozdított ki a holtpontról. De Gaulle fellépése nemcsak abban a tekintetben volt meghatározó, hogy a francia politikai elit (négy év további kemény háborút követően) belátta, hogy az algériai függetlenség elkerülhetetlen, hanem Franciaország máig érvényes alkotmányos berendezkedésnek (az V. köztársaságnak) a megteremtésében is. A függetlenség kivívását követően a kapcsolatok a volt gyarmattartóval csak lassan normalizálódnak, a 2000-es évek első évtizedében (az algériai polgárháború végeztével) azonban újabb lendületet kaptak. Az önállósult Algéria egy sajátos fejlődési pályára lépett, mely ötvözte az arab nacionalizmus és az államszocializmus bizonyos elemeit. Az iparban és a mezőgazdaságban jelentős államosításokra került sor. Az iszlámot Algéria államvallásává tették – ezzel együtt Algéria államvezetése és közigazgatása a világi berendezkedésű arab államokénál lényegében semmivel sem volt vallásosabb. A több mint egymilliós francia lakosság nagy része a ’60-as években elhagyta az országot. Az olajbevételek fokozódásával nagy beruházásokat eszközöltek, melyeket részben hitelből fedeztek. Az ország függetlenségét követően belépett az Arab Ligába és az Afrikai Unióba. A ’80-as évek végén alapító tagja az Arab Magreb Uniónak. A függetlenség első éveiben a hatalmi elitet komoly belharcok osztották meg. Az országot 1962-től irányító Mohamed Ahmed Ben Bella elnököt korábbi harcostársa, Houari Boumedien 1965. június 19-én vértelen puccsal távolította el a hatalomból. Boumedien 1979-ben bekövetkezett váratlan halát követően Chadli Bendjedid elnök állt az ország élére. A függetlenségtől kezdve az országot megszakítás nélkül vezető, gyakorlatilag “állampárt” szerepét betöltő Front de la libération nationale (FLN) a ’80-as évek vége felé a rendszer bizonyos fokú liberalizálását tűzte ki célul. Ennek egyik első lépéseként 1989-ben többpárti önkormányzati választásokat rendeztek. Ekkor erősödött meg, és vált országos politikai mozgalommá az Algéria iszlám köztársasággá átalakítását zászlójára tűző Front islamique du salut (FIS). Az országot irányító FLN és a két és fél évtized során megszilárdult klientúra érdekeit elszántan védelmező katonai elit természetesen nem nézte jó szemmel az iszlamista ellenzék megerősödését. (Az iszlám integrista mozgalmak térnyerésének egyik első jeleként algériaiak százai harcoltak a szovjet megszállás ellen küzdő Afganisztánban a felkelők oldalán. Ezek az országba visszatérve a belpolitikára koncentrálva folytatták az ideológiai, majd egyre inkább fegyveres harcukat.) Az, hogy a társadalmi elégedetlenség vallásos köntösben jelent meg szinte magától értetődőnek tűnhet: a függetlenséget követően az országot kormányzó, korábbi forradalmi “élcsapat” pazarló, korrupt uralma a szerényebb körülmények között élő, gyorsan növekvő népességben érthető visszatetszést váltott ki. Az egyszerűbb néptömegek és nem kevés, a korrupt állampárti évtizedektől megundorodott, magasan képzett értelmiségi számára a szekuláris, modern társadalom az FLN bürokratikus uralmát jelentette. Ennek puritán alternatívájaként válhatott vonzóvá az iszlám integrista mozgalom és legfőbb ereje, a FIS. A FIS meghatározó vezetői, kiváltképp Abassi Madani és Ali Belhadj karizmatikus, a tömegek nyelvén értő szónokok. Madani az Algíri Egyetem szociológiaprofesszoraként már a ’80-as években konfliktusba került az állami vezetéssel, amikor a francia helyett az arab nyelvű egyetemi oktatás mellett állt ki. A FIS 1989-es alapításakor Madani jelentette be, hogy a mozgalom célja az iszlám jogrend, a saria bevezetése. (Ennek gyakorlati vonatkozásai mindmáig homályosak és vita tárgyát képezik: a jogrendjükben a sariát alkalmazó (vagy arra hivatkozó) országok, mint például Szaúd Arábia vagy Mauritánia közötti különbségek gyakran jelentősebbek mint a hasonlóságok.) Az 1991 júniusára kiírt választásokat az államvezetés előbb 1992 januárjára halasztotta. Majd amikor a választásokat a fundamentalista párt (FIS) megnyerte, a hadsereg közbelépett. Kezdetét vette a majdnem egy évtizedig tartó, példátlanul véres algériai polgárháború. A konfliktus elfajulását követően a FIS (amelynek számos vezetőjét és aktivistáját bebörtönözték) kifejezetten mérsékeltebbnek tűnt az iszlamista mozgalom fegyveres szárnyát képviselő Group islamique armé-val (GIA) összehasonlítva. A Chadli Bendjedidet követő, marokkói száműzetéséből hazatérő, a függetlenségi háborúban az FLN oldalán harcoló Mohammed Boudiafot 1992 nyarán szélsőséges fegyveresek agyonlőtték, utódja Ali Kafi lett. A radikális fegyveres csoportok a ’90-es évek végéig rettegésben tartották a civil lakosságot. Látszólag minden előjel vagy különösebb indok nélkül mészároltak le ártatlan embereket, pusztán azzal a céllal, hogy az ország élete ne térhessen vissza a normális kerékvágásba. Ezzel párhuzamosan az állami erőszakszervezetek is sorozatosan követték el a kihágásokat: az iszlamista harcosok fészkének számító településeken tartott rajtaütések alkalmával kíméletlenül és válogatás nélkül gyilkoltak. Nyugati és algériai ellenzéki források szerint az algériai hatalom számos büntetőtábort működtet(ett), ahol letartóztatási parancs vagy ítélet nélkül tartottak fogva, illetve kínoztak foglyokat. 1993 végére patthelyzet alakult ki. A kormány elveszítette a nép bizalmát. 1994 januárjában miután feloszlatták a Legfelsőbb Államtanácsot, Lamine Zerual tábornokot nevezték ki elnökké. 1994 elején a fundamentalisták zaklatásai miatt a külföldi származású lakosok ezrei menekültek el az országból, elsősorban Franciaországba. Az 1995 novemberi elnökválasztást az ellenzék bojkottálta. A következő években az iszlám fundamentalistáknak a vidéki lakosság ellen elkövetett vérengzései hívták fel Algériára a világ figyelmét. A ’90-es évek végétől a polgárháború előbb csillapodni látszott, majd az algériai gazdaság talpráállásával véget ért. A FIS katonai szárnya 2000-ben oszlatta fel magát, több militarista a nemzeti megbékélés érdekében amnesztiát kapott. A 2000-es évtizedben jelentősen emelkedő kőolaj- és földgázárak jelentősen hozzájárultak a nemzetgazdaság fejlődéséhez. Algéria egyre fontosabb szerepet játszik Európa szénhidrogén-ellátásában, ennek egyik stációja az országot Olaszországgal összekötő gázvezeték. (Az orosz “gázfüggőség” kiváltására vagy ellentételezésére közép-kelet-európai országokban is rendre felmerül az algériai földgáz igénybevétele.) A rekordösszegű szénhidrogén-bevételek azonban nemcsak a gazdaság fejlődésben, hanem az országot évtizedek óta uraló katonai-politikai elit hatalmának megszilárdításában is szerepet játszanak. Ennek egyik folyományaként Algéria 2004-től kezdődően szinte teljes egészében modernizálta a hadsereg logisztikáját. Az állampárti gyökerű hatalmi elit a ’90-es évek végétől gazdasági nyitást is végrehajtott: az országba külföldi befektetések érkeztek, bizonyos vállalatokat privatizáltak. A hatalom szerkezet azonban a ’80-as évek vége óta változatlan. A választásokon rendre a kontinuitást képviselő pártok, és a stabilitást éberen őrző hadsereg bizalmát bíró elnökjelöltek győznek. M. Abdelaziz Bouteflika és a 2001. áprilisi választások nyomán kormányt alakító Ali Benflis eredményeket értek el az iszlám fundamentalista terrorizmus megfékezésében, de az Iszlám Fegyveres Csoport (GIA) akcióit még nem sikerült teljesen felszámolni. Az al-Káida észak-afrikai szárnyának tulajdonított 2007. áprilisi véres algíri merényletek arra utalnak, hogy a radikális fegyveres mozgalmak legfeljebb hallgattak a ’90-es évek vége óta, de jelenlétükkel továbbra is számolni kell, újbóli fellépésük Európa számára is biztonságpolitikai kockázatokat jelent.

Egyiptom (arabul:مصر, IPA: [misˤɾ], a helyi dialektus alapján [ˈmɑsˤɾ]) de teljes nevén Egyiptomi Arab Köztársaság, egy ország, ami Észak-Afrikában és Délnyugat-Ázsiában fekszik a Sínai-félszigeten, és az egyetlen olyan afrikai ország, ami szárazföldi átjáróval rendelkezik Ázsiába. Egyiptom tehát transzkontinentális ország, és jelentős hatalom Afrikában, és a Közel-keleten. Az országot északról a Földközi-tenger, nyugatról a Vörös-tenger övezi, Egyiptom által határolt országok, nyugatra Líbia, délre Szudán, északkeletre a Gázai övezet és Izrael. Egyiptom az egyik legnépesebb ország Afrikában, és a Közel-keleten. A becsült népesség 80 millió fő, és ennek többsége a Nílus folyó partján, és a Nílus deltában élnek, ez egy 40.000 négyzetkilométernyi terület, ahol az ország egyetlen szántó területe található. Az ország többi részét a Szahara sivatag borítja, ami gyéren lakott. Egyiptom lakóinak mintegy fele a városokban mint például a főváros Kairó, vagy a nagyobb városok mint Alexandria, stb. él. Egyiptom leghíresebb monumentális épületei, amik az ország jelképéivé váltak, például a Gízai piramisok, vagy a Szfinx, de ezek építtetőikről, az ókori egyiptomi civilizációról ugyan úgy híres az ország. Híresek még az olyan romvárosok mint Memphisz, Théba, Karnak, Luxor vagy a Királyok Völgye. A turizmus a gazdaság 12%-át teszi ki az egyiptomi munkaerőnek. Az ország gazdasága az egyik legváltozatosabb a Közel-keleten, mert az olyan ágazatokban mint a mezőgazdaság, ipar, turizmus és szolgáltatás azonos termelési szinten vannak. 2011-ben az országban forradalom tört ki, melynek eredményeképpen a már 30 éve hatalmon lévő Hoszni Mubárak elnőköt elűzték. Az európai nyelvekben elterjedt alak, melynek magyar változata Egyiptom, a latin Aegyptus szóból származik, amely viszont az ógörög Αιγυπτος; „Aigüptosz” átvétele. Az ógörög szó Ptah isten memphiszi templomának nevére vezethető vissza: ḥwt-k3-ptḥ („Hut ka Ptah”). Az országnak az ókorban több neve is volt, egyik legismertebb a kemet („fekete ország”), amely nevet a Nílus által lerakott termékeny fekete föld után kapta, eltérően a sivatag „vörös földjétől” (deseret). A későbbi kopt időkben a név „kéme”-vé rövidült. Egyiptom jelenleg használt, hivatalos rövid arab neve (Miszr) sémi eredetű szó, jelentése alapvetően „nagyváros”. A köznapi egyiptomi beszélt nyelvben Kairót is így szokás nevezni. A terület viszonylagos elszigeteltsége és a Nílus évenkénti áradásai következtében a Nílus völgyében alakult ki az ókori Egyiptom, az ókor egyik legfejlettebb civilizációja, miután Ménész (egyes forrásokban Mina) I. e. 3000 körül egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot. A birodalom mintegy háromezer évig állt fenn; az utolsó (XXX.) dinasztia hatalmát a perzsák döntötték meg (I. e. 525). A folyton lázongó tartományt az I. e. 332-ben foglalták el Nagy Sándor csapatai, majd halála után egyik hadvezére, I. Ptolemaiosz Szótér vezetésével ismét függetlenedett. A hellenisztikus Egyiptom központja Alexandria lett, amely az ókor egyik legnagyobb, legpezsgőbb kultúrájú városává nőtte ki magát. Az ország a I. e. 3. században a Római Köztársaság szövetségesévé és fő gabonaellátójává, majd az elkövetkező évszázadok során mindinkább alattvalójává vált. A Ptolemaidák birodalma I. e. 30-ban szűnt meg, amikor Augustus elfoglalta, utolsó uralkodója, VII. Kleopátra pedig öngyilkos lett. A Mohamed próféta hirdette iszlám által egyesített arabok Amr ibn al-Ász vezetésével a 640-es években hódították meg a tartományt, melynek az újonnan alapított al-Fusztátot (ma Kairó része) tették meg központjául. Az iszlamizáció és arabosodás csak lassan haladt előre, a helyi keresztény kopt lakosság a középkor végéig megőrizte fontosságát az államéletben. Egyiptom az Omajjádok, majd az Abbászidák kalifátusa alatt is megőrizte kitüntetett jelentőségét, mint a központi bevételek jelentős forrása. A központi hatalom gyengülését kihasználva a 868-ban kinevezett Ahmad ibn Túlún emír (helytartó) függetlenedett Bagdadtól, és Szíria nagy részét is befolyása alá vonta. A kalifátus ideiglenes megerősödése és a Túlúnidák hatalmának hanyatlása lehetővé tette, hogy 905-ben ismét központi irányítás alá kerüljön Egyiptom, de csak rövid időre. 939-ben az új helytartó, Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd önállósodott, szintén meghódítva Szíriát. Utódainak hatalmát a mai Tunéziából kiinduló Fátimidák döntötték meg, akik 969-ben foglalták el a tartományt, megalapítva az új fővárost, al-Káhirát (Kairó). Az iszmáilita síita Fátimidák kora Egyiptom számára a gazdasági és kulturális virágzás ideje volt, bár a dinasztia hatalma a 11. század közepén meggyengült. A Fátimidák 1171-ig tartó uralmának, mely során Egyiptom a keresztes háborúk egyik főszereplőjévé vált, Szaláh ad-Dín, azaz Szaladin vetett véget, megalapítva az Ajjúbida-dinasztiát. Az egyiptomi mellett több szíriai ágra szakadó dinasztia viszonylag rövid életű volt, Kairóban 1250-ben asz-Szálih Ajjúb hajdani szultán rabszolga státuszú katonai és állami adminisztrációs célokat ellátó kísérete, a mamlúkok vették át a hatalmat. A tehetséges mamlúk szultánok a 13. század végére meghódították Szíriát, megállították a mongolok terjeszkedését (Ajn Dzsálút, 1260), és felszámolták a szentföldi keresztes államok írmagját is (Akkon eleste, 1291). A mamlúk időszakban a 14. század első fele, an-Nászir Muhammad uralma jelentette a fénykort: az uralkodó hatalma stabil volt, és az államot komoly külső erők sem fenyegették. A hanyatlás azonban rövidesen megindult az 1347-ben lecsapó, majd rendszeresen visszatérő pestisnek és a mamlúkrendszer belső hibáinak köszönhetően. A szultánok nem tudtak örökletes hatalmat kialakítani, mivel az államhatalomba jutó mamlúkjaik pozícióik megőrzésére törekedtek, ezért az önállósodni vágyó szultánokkal rendszerint leszámoltak, és tehetetlen gyermekeket ültettek a trónra – vagy ha a belső pártharcokban épp nyerésre álltak, saját maguk foglalták el a trónt. Ezzel párhuzamosan a mamlúkok harcértéke is csökkent: a sereg nem modernizálódott, de még hajdani morálját és harcértékét sem volt képes megőrizni. Az Oszmán Birodalom egy kisebb, anatóliai konfliktust követően 1516-ban tönkreverte a megroggyant Mamlúk Birodalom hadait Szíriában, majd 1517 elején bekebelezte Egyiptomot. A mamlúkréteg azonban továbbra is fennmaradt, és ellátta a szír-egyiptomi térség igazgatási funkcióit. Az Oszmánok gyengülése a 18. századra ahhoz vezetett, hogy Egyiptom gyakorlatilag függetlenné vált, és az egymással rivalizáló mamlúkok irányították. Ilyen helyzetben érkeztek Napoléon Bonaparte tábornok francia hadai 1798-ban a területre. 1805-től kezdve Egyiptom tényleges vezetője Muhammad Ali basa volt. Az ő és utódjai uralkodása alatt Egyiptom gyakorlatilag függetlenné vált Törökországtól. Ebben az időszakban az állam intézményeit – különösen a hadsereget – modernizálták. A Vörös-tenger vidékén és a mai Szudánban sok területet átmenetileg Egyiptom szállt meg. A Szuezi-csatorna elkészülte (1869) után Egyiptom a világkereskedelem fontos központja lett, ugyanakkor pénzügyi válságba is került. Befektetései védelme érdekében a Brit Birodalom 1882-ben a gyakorlatban átvette a kormányzást, hivatalosan azonban Egyiptom 1914-ig az Oszmán Birodalom része volt. 1922-ben nyert részleges, majd a második világháborút követően teljes függetlenséget. 1952-ben I. Faruk királyt katonai puccsal eltávolították, és helyére fiát, II. Ahmed Fuádot nevezték ki. Az Egyiptomi Köztársaságot végül 1953. június 18-án kiáltották ki; első elnöke Mohamed Naguib volt. Lemondása (1954) után Gamal Abden-Nasszer, az 1952-es forradalom kulcsfigurája vette át az elnöki hatalmat, és az egyiptomi nép birtokába vette a Szuezi-csatornát, mely az ún. szuezi válsághoz vezetett (1956). 1958 és 1961 között Egyiptom és Szíria uniót alkotott, Egyesült Arab Köztársaság néven. Gamal Abden-Nasszer elnöksége alatt a Szovjetuniót tekintette legfőbb támogatójának annak ellenére, hogy az el nem kötelezett országok mozgalmának egyik alapítója volt. Hoszni Mubárak lemondását ünneplő tömeg 2011 február 11-én Kairóban 1967-ben az úgynevezett hatnapos háborúban az izraeli haderő súlyos vereséget mért az egyiptomira. Megszállta a Sínai-félszigetet. Gamál abd en-Nászer 1970-ben bekövetkezett halála után hű támogatója, Anvar Szadat vette át a helyét, aki először lazított a szovjetekhez fűződő kapcsolaton, végül felszámolta azt. 1973-ban összehangolt szír-egyiptomi támadás indult Izrael ellen (úgynevezett jom kippuri háború), amit a zsidó állam csak amerikai diplomáciai segítséggel tudott visszaverni. Nem sokkal ezután az immár Washington felé orientálódó Szadat az ország gazdasági nehézségeire való tekintettel béketárgyalásokba kezdett, amelyet az 1978-as Camp David-i egyezménnyel pecsételtek meg. Ekkor Egyiptom elismerte Izrael állami létét, Izrael pedig kivonult a Sinai-félszigetről. Bár a nyugati közvélemény szemében nagyot nőtt, Szadat belső támogatása rohamosan csökkenni kezdett, végül 1981-ben merénylettel végeztek vele. Utódja Hoszni Mubárak lett. Egyiptom 1 001 449 km², és ezzel a világ 30. legnagyobb országa. Összehasonlítás képen, a területe akkor, mint az összes Közép-Amerikai ország együttvéve, mint kétszer Spanyolország vagy négyszer az Egyesült királyság, és a területe naggyából megegyezik az Egyesült Államok legnagyobb államaival, Texassal és Kaliforniával. Mivel egyiptomi éghajlata száraz, ezért az ország nagy területét sivatag borítja, és a lakosság mindössze a terület 5,5%-át használja. Egyiptomot nyugati irányból Líbia, délről Szudán, északkeletről a Gázai övezet és Izrael határolja. Mivel az ország transzkontinentális ország, ezért fontos geopolitikai szerepe abban rejlik, hogy rendelkezik egy föld nyelvel (a Szuezi földszorossal) Afrika és Ázsia között. Itt hozták létre a tengeri kereskedelem részére a Szuezi-csatornát, ami a Földközi-tengert köti össze a Vörös-tengeren át az Indiai-óceánnal. A Nílus völgyet eltekint az ország nagy része sivatagi táj. A szél homokdűnéket hoz létre, amik akár a 30 métert is elérhetik. Egyiptomban két sivatag, a Szahara és a Líbiai-sivatag is megtalálható. Az Ókorban védelmül szolgáltak a fáraóknak, mert a sivatagból biztosra vehették, hogy nem éri őket támadás. Egyiptom fővárosa és egyben legnagyobb és legnépesebb városa Kairó, más nagyvárosok, Alexandria, Port Szaíd, Szuez, Luxor, Asszuán stb. Egyiptomnak egy folyója van, a Nílus. A Nílusnak Egyiptom területén nincs komolyabb mellékfolyója, csak mesterséges öntözőcsatornák ágaznak ki belőle és térnek vissza bele. Tavaszi áradását már az ókorban is nagy biztonsággal tudták előre jelezni. Az évente lerakott hordalék a trágya szerepét töltötte be az ártéren. Az Asszuáni-gát megépítésével megszűnt az áradások hordalék-lerakása. Egyiptom legnagyobb tava a Nasszer-tó, ami egy mesterséges víztározó Egyiptom és Szudán határán. Az Asszuáni-gáttal duzzasztották fel. Ezen kívül a tengerpartokon alakultak ki lagúnák, illetve a Szuezi-csatornát vezették keresztül pusztai sós tavakon. Egyiptomnak sivatagi éghajlata van, kivéve a Földközi-tenger partvidékét, ahol száraz szubtrópusi éghajlat alakult ki. Egyiptomban a legtöbb csapadék a téli hónapokban esik. Az ország déli részén a csapadék átlagban 2 és 5 mm évente. Egy nagyon vékony sávban az északi tengerparton a csapadék mennyiség elérheti az évi 410 mm is, elsősorban október és március között. Hó csak a Sínai-hegyekben és néhány északi városban, mint Damietta, Baltim, Sidi Barrany, és néha Alexandriában sik. Az évi átlaghőmérséklet 27 °C és 32 °C között van. Nyáron akár 43 °C is lehet, míg télen 13 °C-ra is lesüllyedhet a hőmérséklet. A Földközi-tengernél az állandó északnyugati szél segíti a területet, hogy ne melegedjen föl, míg a sivatagban a déli irányú szél a sivatag 38 °C-ra való fölmelegedését idézi elő. A globális felmelegedés következtében a jövően a tengerszint emelkedésnek indulhat, és veszélyeztetheti a sűrűn lakott tengerparti sávokat, ami komoly hatással lehet az ország gazdaságára, mezőgazdaságára, iparára egyaránt. Ez a hatás egyes szakértők szerint a század végére már bekövetkezik. Egyiptom gazdaságának meghatározó ágazatai a mezőgazdaság, a kőolaj-export, a turizmus és a média. Jelentős bevételi forrást jelent a több mint 5 millió külföldön (Szaúd-Arábiában, az Arab-öböl térségében és Európában) dolgozó egyiptomi által hazaküldött pénz. Egyiptomban kevés a megművelhető földterület, és a gazdálkodás nagy mértékben függ a Nílustól. Az 1971-ben elkészült Asszuáni-gát és az általa létrehozott Nasszer-tó javított a helyzeten (bár az ökológiai rendszerre gyakorolt hatása nem volt kedvező), a gyors népességnövekedés (az arab világban a leggyorsabb) továbbra is problémát okoz az élelmiszerellátás terén, és a társadalmi feszültségek egy része is erre vezethető vissza. A kormány az elmúlt években főként az Egyesült Államok támogatásával jelentős hírközlési és infrastrukturális fejlesztésekbe kezdett a gazdasági reform érdekében. (Izrael után Egyiptom kapja a legtöbb segélyt az USA-tól.) A kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat külön minisztérium koordinálja, még az EU tagságunk előtt velünk is rengeteg kétoldalú kereskedelmi kapcsolat született. Kőolajtermékeket, gyapjút, textilt exportál elsősorban az EU felé (47%), de a vevők között van az USA (14%),és közeli szomszédja, Törökország is(8%). Fő behozatali forrása szintén az európai országokhoz kötődik (42%), kedvelik az amerikai termékeket (16%), de egyes ágazatokban (elektronika, finommechanika) inkább Japánnal üzletel (5%). Néhány jellegzetes adat: a kitermelt 6 milliárd barrel olajból mindössze 300 milliót dolgoz fel, a többit eladja nyersolajként. A halászatból mintegy évi 300 ezer tonna hal kerül külföldre részben feldolgozva, részben jegelve. A főváros, Kairó, Afrika legnagyobb városa, évszázadok óta kulturális, oktatási és kereskedelmi központ. Egyiptomban mind az iszlám, mind a kereszténység befolyása meghatározó. Az Al-Azhar Egyetem a legrégebbi iszlám felsőoktatási intézmény: 970 körül alapították az azonos nevű mecsettel együtt. Mindenkori első emberét hagyományosan a szunniták legfőbb vezetőjének tartják (ilyen hivatalos cím nem létezik). A Kopt Ortodox Egyház mintegy 50 millió hívőjének vezetője az alexandriai pátriárka. Bár nem túl gazdag ország, Egyiptomban nem kevesebb mint 30 műholdas csatorna üzemel, és évente több mint száz film készül, immár az új stúdiónegyedben is, amelyet „a Kelet Hollywoodjának” neveznek. A filmiparban fő versenytársai a térségben a Perzsa-öböl államai és Libanon. Az arab országok közül egyedül Egyiptomban található operaház. Kairó: Tahrir tér, Opera, iszlám művészet múzeuma, Haszán szultán mecsete, Mohamed Ali mecsete, Túlún mecset, El Azhar egyetem, El Hakim mecset, El Mullaga templom, Abu Szerga templom, Egyiptomi Múzeum, Báb Zuvejla, Sári el-Muizz, Qaszr el-Samaa- kopt városnegyed. Gezíra: a Nílus legnagyobb szigete, II. Ramszesz obeliszkje, el-Borg, Állatkert. Heluán: Nílus híd, gyógyfürdő, japánkert, Maádi negyed. El Giza: Kheopsz, Khephrén, Mükerinosz piramisa, Szfinx. Memphisz: Szakkara Luxor: Amenhotep templom, Karnak templom, Luxori templom, Amon templom, Khonszu templom, szent tó, Mut templom, II. Ramszesz szobra. Théba: I. Széth halotti temploma, Királyok Völgye, Hatsepszut királynő temploma, Memnon kolosszusai. Asszuán: gát, El-Kab romja, botanikus kert, Szerenputok temetkezési helyei és templomai, fáraók kőbányái, Izisz templom. Edfu: Hórusz templom. Abu Szimbel-i templomok Alexandria: Midán et-Tahrir tér, Szent Márk templom, Görög-Római múzeum, Kom es-Sugafa katakombája, Pompeiusz oszlop, Állatkert, Qájtbáj erőd, Akvárium, Tengerészeti múzeum. El-Alamein: második világháború legnagyobb sivatagi csatája dúlt itt. A csatára múzeum és három katonai temető emlékeztet. Szuezen: Hurghada: üdülőközpont. El Gouna: üdülőközpont. Sarm es-Sejk: üdülőközpont. A Vörös-tenger partvidéke: vízi élővilág, oázisok.